Lila-fehér ködben, avagy múltidézés a Loki-szülinap apropóján

Sport

A hétszeres bajnok DVSC szombaton ünnepli fennállásának 120. születésnapját, ami jelentős mérföldkő lesz az 1902-ben Egyetértés Futball Club néven életre hívott klub életében. Ráadásul egy igazi rangadón ünnepelhetnek a csapat szimpatizánsai, hiszen szombaton az Újpest csapatát fogadjuk a Nagyerdőn. E jeles évforduló és a lilák elleni párharcok okán egy kis múltidézésre invitálnám olvasóinkat. 

Eddig összesen 105 alkalommal találkoztak a felek egymással, és miután a két tábor viszonya finoman szólva sem felhőtlen, így a főváros-vidék ellentét okán mindig is nagy érdeklődés övezte ezeket a meccseket itt Debrecenben. Így volt ez 2003 májusában is, amikor az Oláh Gábor utcán pont a lilák elleni kettő nullás hazai siker alkalmával debütáltam meccsre járó szurkolóként, habár ezt megelőzően gyerekként már évek óta kettőzött figyelemmel követtem a Loki meccseit. 

Górcső alá véve a több mint kilencezer percet, az örökmérleg képzeletbeli nyelve erőteljesen a negyedik kerületiek felé billen, hiszen 50 újpesti győzelem mellett 35 remi, és csak 21 debreceni siker született eddig. Ennek a mai napig behozhatatlannak tűnő előnynek a kezdetek kezdetén alaposan megágyaztak fővárosiak, hiszen csak a hetedik nekifutásra, az azóta már nem létező Vágóhíd utcai pályán sikerült megtörni a lila-fehér dominanciát 1947 augusztusában, Vihar József duplájának köszönhetően, a kispadon dirigáló Palotás Istvánnal.

Sándor Tamás lett a DVSC történetének legjobb labdarúgója

Egy újabb sikerre már „csak” 16 évet kellett várni, amikor is hazai környezetben, Puskás Lajos két gólja is kellett a Loki második, ezúttal nagyarányú, 4-1-es győzelméhez a Nagyerdei Stadionban. A 14 000 ember előtt lejátszott találkozón a debrecenieknél pályára lépett például Nagykaposi Elemér, a „Tanár Úr”, míg a Dózsánál egy bizonyos Göröcs János „alias” Titi volt a befejező csatár. A következő győztes strigula már a nyolcvanas években esett, amikor is a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club, rövidítve DMVSC ugyancsak hazai pályán, 17 000 fős publikum előtt 3-2-re legyőzte a Törőcsik András és Fekete László fémjelezte lila-fehéreket. A cívisek keretében ekkor már olyan játékosok játszottak, mint a Guriga becenevet viselő csatár, Kerekes György, és később a szurkolók által joggal bálványozott Garamvölgyi Lajos, valamint a válogatottban is alapemberré lett Sallai Sándor, akinek az unokaöccse nem más, mint manapság az SC Freiburgban játszó Sallai Roland. Az első idegenbeli diadalunkra 1982-ig kellett várni, amikor is egy szoros mérkőzésen a fent már említett Kerekes gólja volt a döntő a 3-2-es történelmi tett alkalmával. Ezután egy igen nagyot kell ugranunk az időben, hiszen 1995-öt írunk, és a helyszín a még ma is álló „Oláhgabi”volt, ahol Arany László góljával 1-0-ra nyert a vasutascsapat.

Emlék a fiókból: Bronzkorszak, az 1995-ös Loki-csoda

Fentebb említett dicsőséges meccseinken kívül akadt sajnos sok fájó pillanat is, hiszen nem voltak ritkák a gólzáporos és megsemmisítő negyedik kerületi sikerek sem. Ilyen volt például a legelső, 1943-as randevúja a feleknek egy 10-1-es, vagy éppen a magyar labdarúgó-válogatott Hollandia elleni megsemmisítő veresége után elhíresült „nyócegy” is 1964-ből. Kétezres évekhez közeledvén azonban sikerült valamelyest egy kicsit kozmetikázni, amikor 1996-ban Ilea és Sándor góljaival sikerült legyőzni a lilákat hazai pályán. Aztán következett a millennium évében a csapat történetének egyik legrosszabb meccse az élvonalban, amikor is 8-3-as megsemmisítő vereséget szenvedett Komjáti Andrással a padon, míg a túloldalon az egykori MLSZ-vezér, Kisteleki István volt a vezetőedző. Ha már volt megsemmisítő, akkor az egyik legvitatottabb mérkőzés 2001. május 26-án esett, amikor Kiss Béla játékvezető és segédei (Hrabovszky, Világi) három gólt és két tizenegyest nem adtak meg a vasutasoknak, így az akkor igen erőteljesen bukdácsoló cívisvárosi egylet, dacára annak, hogy a szezonban Bajzát és Kerekes Zsombi igencsak gólerős volt, mégis fájó vereséget szenvedett, és a kiesés ellen küzdött.

Később aztán Szentes Lázár színrelépésével többször is sikerült megfricskázni az Újpestet, és kétségkívül az egyik legemlékezetesebb idegenbeli sikerünk a Sabin Ilie mesterhármasával megnyert mérkőzés volt 2003 áprilisából, amelyet egyértelműen a román „vándormadár” klasszisának is köszönhetően nagyon simán hozott a DVSC.

Akadtak azonban még ilyen felejthetetlen összecsapások házon kívül, hiszen a Megyeri úton 4-1 és 5-1 arányban is nyertek a fiúk, de ettől függetlenül egymást követő két összecsapást mindössze háromszor tudtak kipipálni a piros-fehérek, amire emlékeim szerint a fővárosiak legtöbbször Kovács Zoltán, Horváth Ferenc vagy Kabát Péter villantásaival álltak bosszút, rendszerint a Nagyerdőn.  Az időközben sportigazgatói pályára váltó tar csatár és a nálunk is megforduló harkovi balhéjáról elhíresült játékos csakúgy, mint a csapata sajnos mumusnak számított a maga idejében. A hajdúságiak aranyévei alatt is többször törtek borsot a regnáló bajnok orra alá. A közelmúltban pedig az egyik, ha nem a legszebb emlékünk a Nagyerdei Stadion avatója, amikor is 20 ezer ember jelenlétében, gyakorlatilag telt ház előtt 3-1-re legyőzték az Újpestet Kondás Elemér fiai.

Részünkről a gólokat Kulcsár emelése, Anton öngólja valamint Vadnai sistergős lökete jelentette.  Egy ilyen eredménnyel szinte biztosan kiegyezne bárki szombaton is, de véleményem szerint inkább egy izzadságszagú, küzdelmes mérkőzésre van kilátás, mint amikor 2017 májusában Heris balszerencsés mozdulata nyomán emberhátrányban is kiharcoltuk a győzelmet.

Aki még nem tudja, hogy mit csináljon szombaton ebéd után, annak is ajánlom, hogy legalább vegye fontolóra, hogy kilátogat a Nagyerdőre, hiszen nagy érdeklődés övezi ezt a mérkőzést. Az már biztos, hogy hangulatban és a születésnapi körítésben már felnőttünk a nagy európai klubokhoz. Reméljük, a mérkőzés után elmondhatjuk ezt a csapatról is, hiszen ha megállítanák az utóbbi meccseken remek formában játszó lilákat, az nagy tett lenne.  

– Faragó László –