Szégyen, hogy ezzel a témával egyáltalán foglalkoznunk kell, de megkerülhetetlen, mert sajnos még ma is létezik hazánkban egy arra fogékony réteg, akik szinte itták dr. Orbán Viktor Mihály miniszterelnök úr legsúlyosabb mondatát a tusványosi dzsemborin.
Fotó: Orbán Viktor fogadja a magyar-kínai származású Liu fivéreket, akik számos sikerükkel öregbítették hazánk hírnevét gyorskorcsolyában. (Facebook/Orbán Viktor)
„Mi nem vagyunk kevert fajúak”
– hangzott el Orbán Viktor szájából a hivatalos tudósításokban is fellelhető, náci időket idéző állítás.
Kezdhetném azzal, hogy már a “faj” szó sem állja meg a helyét ebben a szégyenletes kijelentésben, hiszen a közel 8 milliárd fős emberiség egyetlen fajként értelmezendő, és ezen belül szokás bennünket fajtákra, szebben mondva rasszokra, alrasszokra stb. osztani. Na de dr. miniszterelnök úr nyilván fodbalozott a biológia órák helyett – ez legyen most a legnagyobb bajunk.
A nagyobb gond az, hogy az amúgy is egészségtelen irányba eltolódott magyar nacionalizmust (van ennek egyáltalán egészséges szintje?) komoly történelmi tévedéssel igyekszik szítani Orbán. Vajon mennyire lehet homogén egy olyan nép, amely egy fél kontinensen végigvándorolva érkezett meg jelenlegi hazájába, ahol a már itt tanyázó népeket sorra magába olvasztotta? Majd ugye sorra jöttek a nagy hódító birodalmak, leigázva, és szinte teljesen kiirtva a már a honfoglalás idején sem keveredésmentes népünket.
De kikkel is keveredtünk történelmünk bő ezer éve alatt?
A 9. század legvégén megérkező honfoglalók a Frank Birodalom által térdre kényszerített, egykori nagyságának árnyékában tengődő Avar Kaganátus maradványaival és lakóival, illetve a Dunántúlon frank-szláv csoportokkal találkoztak. A nagyobb ellenállás nélkül elfoglalt területen az eddig feltárt maradványok szerint az újonnan érkezők az őslakosoktól elkülönültek, a 11.-12. századra pedig fokozatosan felszívódik az a genetikai vonal, amely a honfoglalókra jellemző volt. Raskó István genetikus kutatócsoportjának 2007-es cikke kezdte pedzegetni, hogy a honfoglalók genetikailag nagyon más arculatot mutattak, mint a mai lakosság, és ezt későbbi vizsgálatok is megerősítették. A Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek genetikailag a mai Délnyugat-Szibéria és Kazahsztán területén élő bronzkori populációkhoz hasonlítottak talán a leginkább – foglalta össze a Qubit. De ez még csak a kezdet.
A tatárjárás (1241) szörnyű pusztítása során az akkor már kétmilliós magyarság létszáma nagy mértékben lecsökkent. Az elpusztult lakosság helyébe nyugatról németek, keletről török nyelvű kunok és alán eredetű jászok költöztek, akik többségükben beolvadtak a magyarságba.
A török hódoltság alatt (16-17. század) a magyarlakta vidékek mintegy fele elnéptelenedett. A kihalt területekre a legnagyobb számban svábok (németek), szerbek, horvátok, szlovákok és románok költöztek. A történészek becslése szerint a középkorban a magyarok aránya a Kárpát-medencében 80% körül volt, míg a 18. századra ez az arány 40% körülire esett vissza.
A 19. században a Magyar Királyságon belül fokozatosan nőtt a magyar lakosság aránya, és 1900-ban már elérte az 50%-ot. Ez a növekedés a természetes szaporulat mellett jelentős részben a nem magyar lakosság asszimilációjának volt köszönhető. Az elmagyarosodás folyamata tömeges méretekben elsősorban a svábokra és a zsidókra, illetve a nagyobb városok lakosságára volt jellemző.
Mireisz László A magyar vallás című műve pedig szépen összefoglalja a lényeget: a történelem folyamán
a magyar nép „magába olvasztotta” az avar, hun, kun, úz, besenyő, böszörmény, jász, székely, továbbá a germán (pl. sváb), szláv (pl. szlovák vagy tót, rutén, szerb, horvát, bolgár stb.) román, olasz, zsidó, cigány és sok más betelepülő népeket, néptöredékeket is.
A magyar nyelv „önálló életre” kelt, mert az egységes nyelv alkotja a nemzetet, ugyanakkor a mai nemzet legnagyobb részében az előbb felsorolt népek utódaiból tevődik össze.
No, kedves Viktor, kapiskálod már? És ne próbálj ilyen kétségbeesett tematizálással terelni, hisz’ hamarosan érkeznek a rezsiszámlák.
– Sz. Sz. –
