Részletes és személyes interjút adott L. Ritók Nóra a Partizán műsorában, amelyben nemcsak a 2010-es évek eleji közéleti szerepvállalásáról, hanem az azt követő visszavonulás okairól, a kormányzati nyomásgyakorlás formáiról és a civil működés határairól is beszélt. A berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány vezetője különösen felidézte a 2014 után őt érő titkosszolgálati megkereséseket, amelyeket “nagyon keserves” időszakként írt le.
“Nem személyes ügy, hanem közcél”
Az interjú elején L. Ritók hangsúlyozta: mostani megszólalása nem személyes indíttatású, hanem annak bemutatása, hogyan lehetett túlélni civil szervezetként az elmúlt 16 évet.
Mint mondta, az Igazgyöngy 26 éve működik: az első 10 év az oktatásról szólt, az elmúlt 16 évben pedig a szociális munkával kiegészülve a társadalmi leszakadás kezelésén dolgoznak – sokszor az állami rendszer hiányosságait pótolva.
“Már maga a létezésünk mutatja, hogy a rendszernek hibái vannak” – fogalmazott.
A “dühös időszak”
A 2010-es évek elején még kifejezetten aktív közéleti szereplő volt. Elmondása szerint ekkor “dühös volt”, és nem tudott hallgatni a szerinte súlyos rendszerhibákról.
“Annyi hibát láttam, sokszor alapjogokat sértő működéseket, hogy egyszerűen nem tudtam csendben lenni.”
Ugyanakkor helyi szinten gyorsan szembesült azzal, hogy a nyílt kritika ellehetetlenítheti az együttműködést. Felidézett egy hivatalos reakciót is, amelyben “dilettáns bajkeverőként” próbálták távol tartani a gyermekvédelemtől.
Ez fordulópontot jelentett: rá kellett jönnie, hogy ha folyamatosan kritikát fogalmaz meg, nem partnert, hanem ellenséget csinál az intézményekből. Innen indult a stratégiai váltás, amelyben megpróbálta megérteni az intézményi működés korlátait, és inkább szakpolitikai alapon megszólalni.
A határ a szakpolitika és a pártpolitika között
A visszafogottabb megszólalás mögött nemcsak szakmai, hanem morális szempontok is álltak. L. Ritók hangsúlyozta: felelősséggel tartozik közel 40 munkatársért és mintegy 1200 családért.
“Ezt nem tehettem kockára azért, mert minden szakpolitika pártpolitikának minősült.”
A problémát az jelentette, hogy szerinte a két terület közötti határ nem volt egyértelmű, így ezt “magának kellett meghúznia”.
A titkosszolgálatok “tanulni akartak tőlem”
Az interjú legmegrázóbb része a 2014 és 2016 közötti időszak, amikor – elmondása szerint – az Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársai rendszeresen felkeresték.
Az első megkeresés egy titkos számról érkezett. Közölték vele, hogy másnap megjelennek nála, és biztosítson egy helyiséget a beszélgetéshez.
“Azt sem tudtam, mi az az Alkotmányvédelmi Hivatal” – mondta.
A találkozón két férfi jelent meg, igazolványt mutattak, majd közölték:
“Minden nemzetbiztonsági eszköz a rendelkezésünkre áll, hogy kövessük a munkáját.”
A beszélgetések nem egyszeriek voltak: nagyjából egy éven át, havonta vagy kéthavonta ismétlődtek.
“Mindig megkérdeztem, mit akarnak tőlem. Azt mondták, tanulni szeretnének tőlem” – mondta L. Ritók Nóra.
A kérdések többsége ráadásul nyilvános információkra vonatkozott: az alapítvány működésére, programjaira, kapcsolatrendszerére.
Ugyanakkor akadtak kifejezetten zavarba ejtő kérdések is. Például:
“Megkérdezték, hogy szerintem fel lehetne-e lázítani a cigányokat.”
Erre – mivel eleinte nem vette komolyan a helyzetet – igennel válaszolt, amit később már hibának érzett.
Titoktartás és elszigeteltség
A helyzetet súlyosbította, hogy közölték vele: a találkozók ténye államtitok, még a kollégáival sem beszélhet róla.
“Ez volt az egyik legnehezebb. Egy bizalmi légkörben dolgozunk, nem tudtam titokban tartani.”
Ezzel párhuzamosan olyan élményekről is beszámolt, amelyek szerinte lehallgatásra utaltak: telefonbeszélgetések visszhangját hallották, újságírók is jelezték ezt.
Az egyik legnyomasztóbb élmény az volt, amikor az antiszegregációs kerekasztal tagjait kellett felsorolnia.
Amikor rákérdezett, miért fontos ez, azt a választ kapta:
“Nem mindegy, milyen sorrendben mondja.”
Ez volt az a pont, amikor egyértelműen jelezte: nem akarja folytatni a találkozókat, és csak nyilvános, átlátható formában hajlandó együttműködni.
A beszélgetések során többször hangzottak el kétértelmű mondatok. Az egyik ilyen:
“Magát nem lehet megvenni.”
Ez – saját bevallása szerint – tovább növelte a bizonytalanságát: nem értette, pontosan mit akarnak tőle. A találkozók végül akkor szűntek meg, amikor már nem volt hajlandó érdemben válaszolni a kérdésekre.
Nyílt fenyegetés nem hangzott el, de a helyzet folyamatos pszichés nyomást jelentett.
Pénzügyi válság és politikai közvetítés
Az interjúban kitértek a bankcsődre is, amely az alapítvány teljes pénzállományát érintette. Ekkor – elmondása szerint – Balog Zoltán miniszter hívta fel, és segítséget ajánlott.
A támogatás végül egy jegybanki alapítványon keresztül érkezett, mintegy 30 millió forint értékben, ami hónapokra biztosította a működést.
Ugyanakkor azt állítja, figyelmeztették: “Ki ne merjem ejteni a számon, hogy az MNB alapítványa segített.”
Morális dilemma: túlélés mindenek felett
L. Ritók Nóra szerint ez az időszak folyamatos belső vívódással járt.
“Rengeteget moralizáltam. A jó döntést abban hoztam meg, hogy túl kell élni.”
Azt hangsúlyozta: ő a saját részéről igyekezett jogszerűen eljárni, még ha a körülmények kérdésesek is voltak.
Egy kritikus hangvételű cikke után – amelyben a “szeretetteljes szegregáció” kifejezést használta – komoly politikai nyomás érte: visszavonásra szólították fel és sajtóperrel fenyegették.
Egy telefonbeszélgetésben azt is jelezték: ha nem hátrál meg, “egyetlen pályázatra sem számíthatnak”.
Elmondása szerint ez később be is igazolódott. Ez szerinte jól leírja azt a helyzetet, amelyben a civil szervezet működött: egyszerre volt kritikus és kiszolgáltatott, együttműködésre kényszerített szereplő.
“A túlélés volt az egyetlen biztos pont”
L. Ritók Nóra szerint az elmúlt másfél évtized legfontosabb tanulsága az, hogy egy civil szervezet működését folyamatos kompromisszumok és dilemmák kísérik egy erősen centralizált rendszerben.
“A jó döntést abban hoztam meg, hogy túl kell élni” – ismételte meg.
