Dr. Nagy Gergely Sándor a debreceni Nagyerdei Kultúrpark vezetője, az intézmény harmadik generációs tagja. Beszélt nekünk a komplexum fiatalon megörökölt vezetéséről, fajmegmentő programokról, és arról is, hogy miben rejlik egy igazgató boldogsága. Interjúnkba egy tízéves kislány kérdéseit is belecsempésztük.
2015 óta vezeti a patinás intézményt, a vidámparki diákmunkától kezdve az igazgatói pozícióig megjárva a ranglétrát. Amikor átvette a park vezetését, és az elődei nyomdokaiba lépett, okozott-e ez bármilyen nehézséget? Milyen volt a fogadtatás a kollégáktól?
Sokaknak tűnhet úgy, hogy ez egy egyenes, erőfeszítések nélküli út volt, de korántsem az. Az élet nagy rendező. Habár rendszeres látogatója és felhasználója voltam a parknak, soha nem fogalmazódott meg se bennem, se irányomba célként vagy elvárásként, hogy ez a kapcsolat megváltozzon. Természetesen a középiskolai nyári diákmunkák közül volt olyan, amit a Parkban töltöttem. Az egyetemi tanulmányaim félidejében kezdett érlelődni bennem a gondolat, hogy a természetvédelem ügyével szeretnék foglalkozni. Sok irányba indultam el, mellette 2008-tól önkénteskedni kezdtem a Parkban. Egyszerűen volt némi szabadidőm az egyetem mellett, és édesapám „kihasználta” a nyelvi adottságaimból adódó helyzetet, és a nemzetközi kapcsolatokban, az állatszállítás szervezésben és az intézményi kommunikációban apróbb-cseprőbb feladatokat bízott rám. Ezek olyanok voltak, amiket magam is élveztem. Közben az egyetemi hivatás és a külföldi lét tengelyében kerestem az utam…
2015-ben egy olyan felállás alakult ki, amiben édesapám stratégiai tanácsadóként, egyet oldalra lépve segíthette intelmeivel egy huszonkilenc éves, cégvezetéssel megbízott fiatalember lépéseit a munkáltatói feladatkör útján. Egyrészt ezzel egy sajátos apa-fia nexust kialakítva, másrészt a tulajdonosi szemlélet ambivalens érzésével és felelősségével frissen szembesülve egy közel nyolcvanfős állomány irányítását kellett hamar átlátnom. El kellett teljen egy-két év, mire úgy éreztem, kezdem érteni, milyen felelősségteljes munkakör is az, amit én végzek.
Persze mindig vannak olyanok, az ember életében, akik örülnek a sikerének, és vannak olyanok is, akik kevésbé. Egy ilyen felállásban mindig ott van az érdem kérdése és a bizonyításé is. Elsősorban magunk irányába. A kollégák összességében természetesen pozitívan fogadták ezeket a folyamatokat, sokukat gyerekkorom óta ismerem. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az a személyi állomány, amit „megörököltem”, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is kimagasló. Egy családias hangulatú, hivatástudattal rendelkező, összetartó közösség vagyunk, ami az elmúlt hét évben, ahogy feladatok terén, úgy létszámban is bővült, de azért a többség hosszú évek, vagy akár évtizedek óta itt van. Számíthatok rájuk, és remélhetőleg innen fognak nyugdíjba menni.
Ez egy hosszú távú életpályaprogram annak, aki elkezd itt dolgozni?
A mindennapi teljesítményünk predesztinálja a jövőnket, ideális esetben ez így lehet, habár ez egy folyamatos üzem, a sok szépsége mellett számos lemondással és áldozattal jár. A személyi állomány egy jelentékeny része időszaki munkavállalókból áll, – jellemzően az önkéntesek, a közösségi szolgálatosok, a gyakornokok, a diákok és nyugdíjasok – akik szezonálisan vannak velünk, és évről évre új színt hoznak.
Amikor önnek lesznek majd gyermekei, tervben lehet a folytatás?
Ez eddig sem, és ezután sem erről szól. A város tulajdonával sáfárkodni nagy felelősség. Tehetség, alázat, szorgalom, de leginkább odaadás és hivatástudat nélkül lehetetlen hosszú távon egy helyen akárhol megmaradni. Ha megáld az Isten több gyerekkel, akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy valamelyiket jobban fogja érdekelni ez a különös világ. De, akkor is azt fogom javasolni neki, hogy nézzen szét a világban, szerezzen szakmai tapasztalatot, és próbálja ki magát több mindenben. És ha még mindig úgy gondolja, akkor próbálja meg legjobb tudásával szolgálni a várost.
A visszatelepítési program keretében értesültünk arról, hogy van egy pandalány, aki Darzsilingbe lett visszatelepítve. Ez egy egyedülálló program volt, vagy lesz még ilyen lehetőség?
Mára az állatkertek eljutottak oda, hogy génbank szerepük alapján a természetnek vissza is tudnak adni, gyakorlatban működik az ex situ-in situ konzervációbiológia. Láthatjuk, hogy milyen mértékű élőhelypusztulás és ennek következtében faj- és egyedszám csökkenés jellemzi világunkat Földünk különböző biotópjain, és ez sajnos nem csak egzotikus, hanem őshonos fajokat is érint. Az állatkertek nemcsak a távoli vidékek ökoszisztémáját segítenek megőrizni, adott esetben egy visszatelepítési programmal, hanem a helyi faunát és flórát is támogatják. Ebből a szempontból a mi kertünk nemcsak állatkerti, hanem növénykerti értelemben is fajmegőrzéssel foglalkozik.
Első utódait neveli a debreceni állatkert dél-afrikai sülpárja
A fajmegmentő programok, amelyekkel európai állatkertek foglalkoznak, rendkívül összetettek. Uszkve négyszázhúsz ilyen program létezik. Hogy hány faj szorulna hasonló segítségre?! Az nagyságrendileg ennek sokszorosa. Számbeli és méretbeli korlátozottságuk okán egyfajta kényszer Herkules-szerepben vannak az állatkertek. Az a 12000 faj, amit európai állatkertekben tartunk, abból csak egy tucat faj vesz részt tényleges visszatelepítési programban. Ritka az a pillanat, főleg kelet-európai kertek életében, amikor arra érdemesülnek, hogy ténylegesen egy visszatelepítési programban vegyenek részt. Hiszen egy repülőjegy Nepálba, Indiába komoly összeg, pláne, ha egy speciális szállításról van szó. Évek munkája van benne, és az elmúlt hatvannégy éves fennállásunk alatt ilyen még nem történt, ez egy mérföldkő volt az állatkert életében. A dardzsilingi rezervátumba küldött pandalánynak az utódja már eredeti élőhelyén élhet. Jelenleg huszonnyolc fajmegmentő programban veszünk részt, és szeretném azt is megérni, hogy beindul majd az alföldi zebra alfajnak a visszatelepítése is. Ez a mi munkánk igazi beteljesülése.
Triviálisnak tűnhet kérdés, de többünket is foglalkoztat, hogy miért nem repülnek el azok a madarak, akik az intézmény területén élnek?
Van egy récés tavunk, ami nincsen lefedve, és vannak páváink, akik szabadon mozognak parkunkban. Nagyon nagy vándoraink nincsenek, hiszen valamennyi madarunk számára megfelelő tartóhelyet és élelemforrást biztosítunk. Kertünkben természetesen megfigyelhetőek más átutazó vagy őshonos vendég fajok.
Kíváncsi voltam egy gyermek véleményére, amikor a kérdéseimet állítottam össze, ezért a tízéves keresztlányomat faggattam arról, hogy ő mit kérdezne egy állatkert igazgatójától. Arra volt kíváncsi, hogy melyik a legveszélyesebb, a legidősebb állat, és melyikük került be elsőnek az állatkertbe?
Jogilag nézve van a különösen veszélyes, a közepesen veszélyes és elővigyázatosságot igénylő fajok köre. Snapi, a nílusi krokodil az elsőbe, a nemrég érkezett smaragzöld pitonok a második csoportba tartoznak, és a strucc sem véletlen került az utolsó kategóriába. Ami az előbbi három kategóriába nem tartozik, az is tud természetesen komoly sérülést okozni. Minden állat irányába kellő tisztelettel és megfontoltsággal kell viseltetni, mert bármelyik lehet veszélyes. Az első külföldről érkezett állat egy bölény volt Lengyelországból, viszont a legelső egyedek a Budapesti Állatkertből érkeztek. Szépkorú lakóink közé tartoznak a vízilovaink; Linda és Szigfrid, Joci, a pókmajom és Döncike, az örvös medvénk. Angolszász mintát követve, a „visszatekintő csütörtökön” közösségi oldalunk követői betekintést kapnak patinás intézményünk történetébe.
Említette, hogy milyen szoros kapcsolat alakul ki a gondozó és a gondozott között. Amikor elpusztul egy állat, hogyan tudják ezt feldolgozni? Van ebben bármilyen segítségük?
A természet törvényei érvényesülnek állatkertünkben is. Nem is lehet ezt egészen megszokni. Azok a kötődések, amik mondjuk egy főemlős és az állatgondozó között vannak, azok örök kötelékek. Erőt az ad, hogy láthatjuk az utódokban tovább élni őket. Olykor felmerül az állatgondozókban a temetés igénye, de a jogszabályok ezt nem teszik lehetővé, hogy elhantoljunk, eltemessünk egy állatot.
Mi történik az állatok tetemeivel?
Jogszabály szerint eljárva elkerül az ATEV-be, illetve felajánljuk a Természettudományi Múzeumnak.
A nagyváradi állatkert újraindításában segítséget nyújtottak. Kerültek oda Debrecenből is állatok?
2013-ban a Kultúrpark szakmai mentorként vett részt a partiumi kert fejlesztésében. Gyűjteményünkből kerültek át egyedek adományozás és tenyészkihelyezés útján. Jelenleg a nagyváradi állatkert állatállományának negyede debreceni eredetű.
Az ukrajnai állatkertek kértek segítséget?
Leginkább a cseh és a lengyel állatkertek felé fordultak az ukránok a közelség okán. Figyelemmel kísérjük az ott zajló fejleményeket, és ha tudunk, segítünk.
A közösségi oldalaikról tudható volt, hogy a régióban a leglátogatottabbak. Ez még mindig így van?
Európa top 15 legnagyobb aktív követőszámú állatkertje és vidámparkja között vagyunk online, ez betudható többek között annak, hogy angol nyelven is kommunikálunk. Szerencsére ez a fajta népszerűség leképződik évről évre a látogatottsági adatainkban is. Ebben az évben is rekordot fogunk dönteni.
A filmek és rajzfilmek állatok népszerűsítő hatásáról rengeteg dokumentumfilmet lehet látni. Hogyan lehetne változtatni azon, hogy több állatot megismerjünk azok közül is, akik itt vannak körülöttünk, például a fecskékről?
Például a Magyar Madártani Egyesület egész évben azon dolgozik, hogy minőségi tartalmakon keresztül megismerhető legyen a hazai madárvilág. Természetesen az állatkertek feladata is a hazai, őshonos fajok bemutatása, de a magyar élővilág bemutatása nagyon sokszereplős feladat.
Milyen érzésekkel éli meg a hivatását?
A hullámvasút egy jó példa. Robert Iger írt is nemrég egy könyvet; Hullámvasút egy életen át címmel. Ha szereti az ember, amit csinál, akkor minden nehézséggel könnyebben megküzd. Van néhány ilyen év most mögöttünk.
Fontos visszajelzés számomra, hogy ha azt látom, hogy a vendégeink érzik azt a törekvést, hogy a park fejlődik, és folyamatos újdonságokkal tudunk szolgálni. És az is nagyon fontos, hogy akikkel együtt töltöm a napom jelentős részét, azok hogyan érzik magukat, hogy tudok az ő helyzetükön is segíteni. Mert lehetek én boldog, ha a környezetem nem az. Nekem ez jelenti a lelki gazdagságot a hivatásomban.
Úgy érzem, hogy kialakult egy olyan hivatástudat bennem, ami végig fogja kísérni életem következő szakaszát. Azzal foglalkozni, amit igazán fontosnak gondolok, hogy hogyan lehet azt a természeti kincset, amit mi, emberek örökségül kaptunk: ápolni és megőrizni.
– Rontó Judyt, N. Nagy Sándor –
