Rácz Alex debreceni ételfutár

“Havi egymilliót is összeszedek, de ezt nem lehet hosszú távon csinálni” – interjú Rácz Alex debreceni ételfutárral

Helyi hírek

“Boldogulni Debrecenben” című rovatunkban olyan embereket szólaltatunk meg, akik közöttünk élnek, dolgoznak, sokunk személyesen is ismerheti őket, vagy legalábbis hallott már róluk. Őszintén mesélnek magukról, az életükről, arról, hogyan lehet megélni és érvényesülni  a cívisvárosban.  Ezúttal Rácz Alex huszonegy éves ételfutár mesélt arról, hogyan lehet megélni ebből a munkából, hogy milyen kellemetlenségek, vagy éppen kedves szavak érik, amikor biciklivel ételt szállít, és nap mint nap rója városunk utcáit.

Rengeteg futárt látunk az utcákon robogni, száguldozni, házhoz szállítani. Te miért választottad ezt a pénzkeresési formát?

Kisújszállásról jöttem, és két éve élek Debrecenben. Már elég korán, tizenöt éves koromban elkezdtem dolgozni – diákmunkaként kukoricát címereztem a földeken.  Nagyon szeretem a szüleimet, de jobb érzés volt magamnak megvenni valamit, mintha tőlük kaptam volna meg, így sokkal jobban értékeltem a dolgokat. A futárkodás pedig már otthon elindult, és az az életvitel is, ami ezzel a munkával jár. Majd amikor a fodrász szakma tanulása miatt ideköltöztem – amit azóta abba is hagytam – akkor a ‘mekiben dolgoztam mellette.  De amikor megláttam a fizetésemet, másnap fel is mondtam. Ezután egy barátom segítségével kerültem be, az akkori Netpincérhez, ahol kellett egy jó másfél hónap, hogy otthonosan mozogjak, és olyan gyors legyek, mint amikor odahaza dolgoztam. Eleinte nehézkes volt megismerni ezt a nagyvárost, de azóta már olyan, mintha otthonom lenne.

Te választottad a biciklis kiszállítást?

Ez egy kicsit vicces, mert robogóval és autóval is mehetnék, de elvették a jogsimat, mert kigyűltek a büntetőpontok. Fél év múlva újra vizsgáznom kell. Sajnos ezzel nem csak én vagyok így, több barátom is így járt a futárszolgálatnál, ez benne van a pakliban. Most kényszerbiciklizésen vagyok, amit szeretek is, csak ilyen melegben jobb lenne robogóval menni.

Most félve teszem fel a kérdést, de mi az, ami tetszik a munkádban, és mi az, ami még a fentieken kívül nem?

Ami jó benne, hogy eldönthetem, hogy mikor dolgozok: délelőtt, vagy délután, és azt is, hogy megyek egy hétig, vagy inkább kihagyom. Maga a  rugalmasság, és az, hogy nincs főnököm, az felbecsülhetetlen dolog. Élvezem azt, hogy szabad vagyok. Ennek viszont meg van a negatívuma is, mert saját magam rabszolgája vagyok. Az egyes csoportba tartozom, ami a legjobb csoport a futárok között, ezért kiválaszthatom a saját időpontjaimat, amikor dolgozni akarok. Emiatt be kell állítanom magamat egy rendre, hogy mikor menjek ki futárkodni, mert ha minden hétköznap dolgozom, és még a hétvégét is beáldozom rá, akkor nagyon hamar tönkre lehet menni, és ki lehet égni. Volt már rá példa, hogy az élettől is elment a kedvem, amikor nem volt időm semmire. Csak azt vettem észre, hogy eltelt megint egy hónap úgy, hogy nem is pihentem, csak a pénzt hajtottam. Ez egy magányos munka, ezért láthatod azt, hogy minden futár telefonál, mert ezt a sok hülyeséget, ami naponta ér minket, el kell mondanunk valaki másnak, ki kell panaszkodnunk magunkat.

Vannak kellemetlen szituációk is?

Állandóan vannak. A legmegszokottabb az, hogy nem emlékeznek arra, hogy rendeltek valamit, vagy amikor nem veszik fel a kaputelefont. Csúnya szavakkal illetnek, mert nem azt kapták meg, amit kértek. Teljesen mindegy nekik, hogy ilyenkor nem is mi vagyunk a hibásak, hanem maga az étterem, ahonnan az ételt rendelték.  Sajnos előfordul az is, hogy emberszámba sem vesznek minket, és nem csak a vevők, hanem az étteremben lévők, az utcán közlekedők is.

Rácz Alex debreceni ételfutár

De azért nyugtass meg, érnek kellemes dolgok is.

Persze, vannak olyanok is. Nagyon jól tud esni például, amikor azt mondja valaki, hogy vigyázzak magamra, és az is, ha lejönnek a negyedikről a második emeletre. Mert van, hogy napi harminc-negyven címre megyek ki, és egész nap lépcsőzök. Ha ilyenkor veszik a fáradtságot, és lejönnek az ételért, az számomra hatalmas dolog.

És ha már kedvesség, milyen arányban vannak azok, akik adnak borravalót?

Ha egy átlagot nézek, ami naponta körülbelül negyven címet jelent, és ha ezek közül, akár online,akár készpénzben is csak ötven forintot adnának, akkor meg tudnék ebédelni belőle. De ez nagyon sokszor nincsen így. Tegnap például nyolcszáz forintot kaptam, és dolgoztam tíz órát. Nem mondom, hogy nem adnak, tiszteletem a kivételnek. De az tény, hogy, aki szegényebb, mert látszik, hogy olyan környezetben él, az jobban ad, mint aki több tízezer forintért rendel neves éttermekből, és gazdag helyen él, az pedig nem. Sőt, még meg is kérdezi tőlem, hogy hol voltam eddig?  A szerényebb borravalóban az is benne lehet, hogy sokan azt hiszik, mi kapjuk az oldalon szereplő online kiszállítási díjat is.

Elmondható az, hogy többségében a fiatalabb korosztály és fiúk választják ezt a munkát?

Kell hozzá egy életstílus, és a legfontosabb a gyorsaság. Talán ezt a fiatalabb fiúk jobban bírják, de látok olyan lányokat és idősebb nőket is, akik sokszor jobbak, mint mi. Ez szerintem fejben dől el, ha szereted csinálni, akkor boldog ember vagy.

Azt látom, hogy növekszik a futárok száma, mintha egyre többen lennétek. Mit tapasztalsz, többen is rendelnek?

Egyre jobban bővül az éttermek hálózata, és növekszik a futárok száma is. Van körülbelül három-négyszáz futár Debrecenben, de ennyi ember nincs kint egyszerre. Akik kevesebbet, vagy rosszul dolgoznak, azok otthon ülnek és várják, hogy valamikor ledobjunk műszakokat. Ez a besorolás lényege. Aki jobb, gyorsabb, az előrébb van, míg a „rosszabbak” hátrébb sorakoznak. A jó futárok mindig kint vannak, általában őket lehet látni az utcákon is. Ezért is van az a fajta kontroll a fejünkben, hogy menjünk, és csináljuk, mert ha nem tesszük, akkor kevés lesz az óránk, visszasorolnak minket, és nem tudunk majd pénzt keresni. Igaz, hogy nem kényszerítenek minket semmire sem, de ez azért egy rabszolgamunka.

Hogyan néz ki egy heted? Mennyit vagy kint az utcákon?

Van, hogy hat napot is dolgozom egy héten. Nyáron a délelőtti órákban nincsenek autós futárok, így biciklivel akár hat-hét kilométert is letekerhetek egy címért, de reggel még nincs annyira meleg, így valamivel  jobban lehet bírni.  Azt nem szabják meg, hogy hány órát dolgozzunk, csak ilyenkor számít az, hogy milyen besorolásban vagyunk. Be kell dolgoznunk magunkat ide, hogy mi választhassuk ki a műszakokat. Egytől-hatig vannak számozva a csoportok, mi vagyunk az egyesben, akik már régebb óta itt vagyunk, jobban ismerjük a várost, a kis utakat, és hamarabb odaérünk a távolabbi címekre is. Minket kell kitúrni ahhoz, hogy a többiek is feljebb juthassanak.

Meg tudsz élni belőle, jut a számlákra, kikapcsolódásra, gyűjtögetésre?

Ez a munka olyan, ha keveset megyek, akkor nem keresek, ha nagyon sokat megyek, akkor jó pénz van belőle. Meg lehet élni belőle, és félre is lehet tenni. Van fix órabérünk és van címpénzünk is, ez attól függ, hogy biciklin, robogón vagy autón van az ember, azáltal növekszik. Az átlag órabér kétezer forint felett van, és lehet dolgozni több száz órát is. Így könnyebb kiszámolni. Tudom, hogy van olyan, aki megkeresi a havi egymillió forintot is, de annak az embernek nincs élete mellette. Most én is közel voltam ehhez az összeghez, csak az alváson és munkán kívül semmi mást sem csináltam. Mondtam is a barátnőmnek, hogy most egy időre eltűnök, nem fog látni, de ezt csak amiatt tettem meg, hogy összegyűjtsek annyi pénzt, hogy eltudjunk menni kényelmesen nyaralni. Most visszavettem egy kicsit, mert látom magamon, hogy nagyon ki vagyok égve, és ez így nagyon nem jó.

Mennyi ideig lehet ezt a munkát csinálni?

Azt gondolom, hogy nem sok ideig, ez nem egy hosszú távú munka. Aki betartja a szabályait, hogy csak hétfőtől péntekig, napi tíz órát dolgozik, az el tud lenni vele akár évekig is. Vagy úgy, hogy van egy főállása, és mellette mellékállásban csinálja, ahogyan többen is teszik. Én két éve vagyok itt, és hatan maradtunk abból a csapatból, akikkel akkoriban kezdtünk, pedig nagyon sokan voltunk.

Van már terved arra, hogy amikor abbahagyod, mihez fogsz kezdeni?

Kosaraztam otthon, nagyon szerettem, tehetséges is voltam benne, és sportolóként képzeltem el a jövőmet. De egy autóbaleset keresztbe tett a terveimnek, mert annyira megsérült a könyököm, hogy  azóta sem tudom kinyújtani a karomat. Így az nem valósulhatott meg. Imádok vezetni, ezért szeretnék telekocsizni, és a taxis vizsgát is letenni. Ez a tervem elindult volna már hamarabb is, ha a rendőrök nem szólnak közbe. De tudom, hogy megvalósítom, csak idő kérdése, mert ha valamit nagyon akarok, akkor addig megyek, amíg el nem érem.

Ez a kitartás is szükséges volt a futár kupa győzelemhez?

Igen, ez is fontos volt hozzá.  Ez egy országos szintű, egy hónapos verseny volt, most rendezték meg először.  Százezer forint volt a fődíj, a „legtöbb címet kivitt” csapatnak. Tóti Dominik, Fülöp Attila, Erdődi Ádám és én lettünk a nyertesek. „Elvetemültek” voltunk, és a leggyorsabbak. Furcsa, mert a futárszolgálat célja az volt ezzel, hogy több pénzt vigyünk haza, de ehhez még keményebben meg kellett dolgozunk. Az egyik csapattársunk napi tizenhárom órát volt kint, és lenyomott annyi kilométert biciklivel, mint a másik srác robogóval. De megnyertük, és büszkék vagyunk rá.

Ha már „Boldogulni Debrecenben” milyen itt az életed?

Szeretem ezt a várost, és jól is érzem magam. Amikor kiteszem a lábam innen,  akkor is csak azt várom, hogy ide visszajöhessek. Magába szippantott a hely, és nem tudom megfogalmazni, hogy miért, vagy azt, hogy mit szeretek benne, de jó itt lenni. Nekem megvan itt mindenem, nem vagyok nagyravágyó, és hálás vagyok azért, amim van.

– Rontó Judyt –

 

Rovatunk további cikkei:

“Az önvédelmi kurzusok nagy része hamis biztonságérzetet ad!” Interjú Szögyényi Lászlóval, a debreceni Ronin Fight Academy alapítójával

“Ha szereted, amit csinálsz, akkor nem is dolgozol” – interjú Gombos Tibor debreceni szertartásvezetővel

“Mindig azt hiszik, hogy óriási baloldali vagyok” – interjú Brutival, aki nem a debreceni fellépéseiből él

A tetoválás nem munka, inkább hivatás – interjú Juhász Gábor debreceni tetoválóművésszel

Az utca nevelte fel a debreceniek kedvenc kebabosát – interjú Rostás Lászlóval, aki nehéz élete ellenére is mosolyt csal vendégei arcára