„Nem egy gyerekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet” – Nagyinterjú L. Ritók Nórával, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével

L. Ritók Nóra pedagógus, képzőművész, a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, az Igazgyöngy Alapítvány Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója, számtalan szakmai díj és elismerés tulajdonosa.  Neve egybeforrt a hátrányos helyzetű, generációs szegénységben élő gyermekek önzetlen megsegítésével és az iskolai szegregáció eltüntetésért folytatott küzdelemmel. Munkássága felbecsülhetetlen érték a magyar társadalom számára, ám ez neki harcot jelent, több fronton is.

Ellátogattunk hát Berettyóújfaluba, az Igazgyöngy Alapítvány főhadiszállására, ahol L. Ritók Nóra mesélt nekünk az alapítvány megalakulásáról, működéséről, és arról is, hogyan hallatja a hangját és megy szembe a politikával, ha a gyerekek sorsáról van szó.

Hogyan  kezdődött? Mikor szembesült a magyar oktatás hiányosságaival?

A rajz mindig része volt az életemnek, így az első végzettségem földrajz- és rajz szakos általános iskolai tanár lett. Berettyóújfaluban kezdtem el tanítani, egy olyan iskolában, ahol nagyon magas volt a hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Elég hamar szembesültem azzal a képpel, hogy az, amire engem a főiskola felkészített, nem igazán működik ezekkel a gyerekekkel. Abban az iskolában évfolyamonként három osztály volt, ezek közül az egyik egy kis létszámú, oda a problémásabb, többször bukott, hátrányos helyzetű gyerekek jártak.  Akkor még nem használtunk ilyen kifejezéseket, hogy inklúzió, vagy integráció, egyszerűen elfogadta mindenki ezt a helyzetet, az osztályok közötti különbségekkel. Képgrafikusként képzőművész is vagyok, és ezen a területen kezdtem el a megoldást keresgélni.

Ebben az időszakban jelentek meg a Soros-alapítvány első pályázati támogatásai, ami a hátrányos helyzetű gyerekek oktatási támogatására irányult. Így kapcsolódtam a pályázati, a civil rendszerhez és az alternatív pedagógiákhoz is. Bepillantást nyerhettem olyan szakmai körökbe, mint a Waldorf- vagy a Rogers-iskolák, a Gyermekek háza, vagy a Kincskereső iskola, ahol sok fantasztikus szakember erősített meg abban, hogy jó út lehet a művészettel nevelés általam elképzelt formája.

Működött is minden szépen, viszont később ennek az iskolának új igazgatója lett, aki közölte: a művészet nem része az életnek. Innen már nehéz volt nyerni. Aztán jött az egyházi átvétel, és úgy éreztem, hogy nem vallásosként nem tudnék hiteles lenni és részt venni ebben, ezért úgy döntöttem, hogy kiszállok. 

Amikor távozási szándékomnak híre kelt, sok állásajánlatot kaptam. Az egyik berettyóújfalui iskola igazgatója is megkeresett, akinek elmondtam azt, hogy szeretnék művészeti oktatással foglalkozni, és hogyha segít abban a dokumentációban, ami szükséges ahhoz, hogy megnyithassunk az alapfokú művészeti iskolát, akkor maradok. Ő szívesen tette ezt, én pedig megalapítottam az Igazgyöngy Alapítványt.

Hogyan indult el a művészeti iskola?

Az alapítvány utáni évben tudtuk megnyitni, erre a célra hoztam létre, akkor még csak ebben gondolkodtam.  A gyerekek egy része kezdetben abból az iskolából került ki, ahol a segítő igazgatónő, Gombos Jánosné dolgozott, a másik része pedig onnan, ahonnan eljöttem, és onnan jöttek a hátrányos helyzetű gyerekek is. Állami normatívát kaptunk, ami évről évre emelkedett. Úgy tűnt, kiszámítható jövőképpel dolgozhatunk. Majd elkezdtek bejárni a környező településekről a gyerekek, de csak azok, akik meg tudták engedni maguknak az utazás költségeit. De én nem így akartam, mert nekem nagyon beégett az a tudatomba, hogy az oktatásnak az esélykiegyenlítő funkciót is kell biztosítani. Akkor egy igazgató, Trippon Sándor meghívására kimentünk Körösszakálba, ahonnan addig bejárt hozzánk öt jobb státuszú gyerek.

Mikor megnyitottuk a telephelyet, lett kilencven hátrányos helyzetű fantasztikus gyerekünk. Közben híre ment a dolognak, és egyre több felkérés jött. Mire észbe kaptunk, már hat településre jártuk, ami hatszáz gyermeket jelentett.

De nagyobbra nem is akartuk duzzasztani a létszámot, mert úgy éreztem, ennyit tudok átfogni megfelelő szakmai színvonalon. Közben tankönyveket írtam, és a tantestületi csapat építése, fejlesztése történt. Mindig is kerestem a kapcsolódást az állami rendszerhez is, továbbképzésekkel, gyakorlóhely is vagyunk a kezdetektől. Most pedig már a hetedik éve, hogy a Berettyóújfalui Tankerület negyvenhárom iskolájával dolgozunk együtt, három járásban, beépítve a módszertant az állami oktatásba is.

Mekkora volt a hátrányos helyzetű gyerekek aránya?

A tanítványaink hetven százaléka mindig is hátrányos helyzetű volt, és ennek a fele halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerek. Amikor tíz év után ránéztem arra, hogy mi változott a gyerekek életútjában azzal, hogy ezt a képzést kapták, azt láttam, hogy nem igazán történt semmi. Ugyanazokat a sorsokat ismétlik, mint a szüleik. Ugyanott maradnak, lakhatási szegénységben élnek. Nyilvánvalóvá vált volt, hogy művészeti iskolaként nem tudunk eleget hatni. Akkorra már azt is értettem, hogy az iskola önmagában nem lesz elég. Új stratégiát dolgoztunk ki. Kiválasztottuk azt a falut, ami a legproblémásabb volt.

Azért “nyert” Told, mert azon túl, hogy zsáktelepülés, nincs olyan, a társadalmi leszakadáshoz kötődő probléma, ami ott ne fordulna ott elő.

E mellett tizenhét településen vagyunk jelen szociális munkával, tizenegy településen esetivel. Felismertük azt, hogy nem lehet egy településen csak a romákkal, vagy csak a mélyszegénységben élőkkel foglalkoznunk, mindenkivel kell. Rájöttünk arra, hogy nincsenek közösségi szabályok, és a túlélés érdekében olyan szocializációs minták működnek, amelyek nem támogatják az integrációt. Folyamatos tanulással alakítottuk ki ezt a modellt, amelyben már foglalkoztatunk is, és települési fejlesztési elemeket is tartalmaz.

Körülbelül hány fővel dolgozik együtt?

Harmincöten vagyunk az alapítványnál. Kollégáink a művészeti iskolában, tanodában, szociális területen dolgoznak, ők a közösségfejlesztésben is részt vesznek, és van egy társadalmi vállalkozásunk is. A tanodában a születéstől felnőttkorig kísérjük a gyerekeket, és kismamákkal is foglalkozunk. Toldon kiemelten foglalkozunk negyven családdal. Évente ezerkétszáz családot érünk el a településeken. Hatszáznál több gyerekeket támogatunk több irányból is. Akik elmentek tőlünk, vagy már középiskolások, őket is követjük a rendszerben. Van egy ösztöndíjprogramunk is, ami tizenöt települést és nyolcvanhat gyereket érint, közöttük már egyetemisták is vannak.

Hogyan tudnak ennyi gyereket nyomon követni?

Sajnos nem tudunk mindegyikükről, de a generációs szegénységben élőkre jellemző az, hogy van egyfajta helyhez kötöttségük, és aki ott született, az ott is fog családot alapítani. Az elmúlt huszonkét év alatt sokszor előfordult már, hogy a tanítványaink gyerekeit tanítjuk.

Egy öröklődő mintáról beszélhetünk?

Igen, ez egy szocializációs minta. A lakhatási szegénység, az iskolázottság, a túlélési stratégia adja a családi mintát, zsigerileg beépülve. Ez határozza meg a pénzhez, iskolához, munkához, az egymáshoz való viszonyt, a kommunikációt, a gyereknevelést, mindent.

Hogyan tud ebben a változásban segíteni az Igazgyöngy?

A civil modellek közül a mienk a legkomplexebb, nem ismerek most Magyarországon olyat, ami ennyire átfogná ezt az egész problémát. Van, ahol csak a gyerekekkel, máshol csak a foglalkoztatással, vagy a kríziskezeléssel foglalkoznak, de ilyen átfogó, közösségfejlesztési fókuszú attitűddel nem viszi senki az ügyet.

Aztán ott van az is, hogy én sosem egy civil „zárványt” akartam, hogy az egész majd egy szakirodalmi lábjegyzet legyen, hanem beépülni, hatni szerettem volna a rendszerre.

Ezért van az, hogy az oktatás, családgondozás, kríziskezelés, közösségfejlesztés és a munkahelyteremtés mellett az intézményi együttműködéseket is erősítjük. A problémát a teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is. A családi, közösségi, települési és intézményrendszeri beágyazottság is fontos. Mert például nem mindegy, hogy ezek a gyerekek szegregált iskolában tanulnak, vagy sem, hogy az egészségügyi szolgáltatást elérik vagy sem.

Együtt kell működnünk az óvodával, iskolával, polgármesteri hivatallal, gyámhivatallal, gyerekjóléti szolgálattal, családsegítővel, rendőrséggel, mindenkivel, akinek köze van ehhez a társadalmi csoporthoz. Nagyon nagy munka volt az, hogy a helyi beágyazottságunkat úgy megerősítsük, hogy partnerként nézzenek ránk, de úgy gondolom, sikerült. 

Viszont azt is meg kellett, hogy értsem, hogy ennek az intézményrendszernek a protokollja, a működése szakpolitikai szintről jön. Ezt kritikával illetni sosem volt könnyű, az ember könnyen a politika területén találja magát, és mindig elmondom, hogy a Nyomor széle blogot már a liberális kormány alatt kezdtem el írni. Tehát, aki azt mondja, hogy pártpolitikai problémáim vannak, az nézze meg az első bejegyzéseket és a mostaniakat is, hogy milyenek voltak. Bár azért a helyzet most nehezedett, már sokkal óvatosabb vagyok a megfogalmazásokban is, de amikor a szakpolitika felolvad a pártpolitikában, akkor ezt az ügyet nagyon nehéz képviselni. Engem nem érdekel, hogy milyen kormány kezeli a problémát, csak kezelje.

Most nincs is szakpolitika.

Igen, most minden pártpolitika. Amikor jelzek egy rendszerszintű hibát, például azt, hogy a funkcionális analfabéták milyen nagy tömegben vannak jelen a rendszerben, akkor azt a kormányzati oldal hoz tartozók úgy értékelik, hogy azért hangosítom ki ezt, mert az ellenzékhez tartozom, aki most inkább ellenség. Az ellenzéki oldal pedig azt gondolja, hogy ha kritikát fogalmazok meg, akkor nyilván velük vagyok, és rögtön próbálnak a magukénak tudni. Holott én nem is akarom így meghatározni magam, az ügy képviselete ezt nem is engedi, a szakpolitikai vélemény az más, annak az ügyet kell szolgálnia és nem a pártok érdekeit.

Nagyon sokszor lehet olvasni arról, hogy felemeli a hangját, és szószóló a tüntetéseken is. Ilyen esetekben van utána, bármiféle „megtorlás”?

A kormánypárti média minket is emlegetett „Soros-bérenc”-ként, és persze megkaptuk a „külföldről támogatott civil szervezet” bélyeget is. Sajnos olyan is előfordult, hogy ezekkel a címekkel próbálták ellenünk hangolni azokat, akikért dolgozunk. Kaptunk bőven ellenőrzéseket is. Talán a legnyilvánvalóbb „büntetés” az iskola kiegészítő támogatásának elvétele volt, Iványi Gáboréktól és tőlünk is elvonták ezt, a pandémiára hivatkozva, miközben a járvány alatt, és ma is, nagyon sok mindennel segítjük az állami rendszert. Egyszerűen azért, mert a rendszer nem esélykiegyenlítő, és mi azzá szeretnénk tenni. Felemeltem a hangomat az oktatási szegregáció miatt, az iskolarendőr bevezetése ellen, vagy az oktatás belügyminisztériumhoz való csatolása miatt is. Mert mást nem nagyon lehet csinálni, mint a nyilvánosság előtt a hangunkat hallatni. Jelezni, hogy nem jó így, újra és újra. Eddig még túléltük.

Érdemi segítséget nyújt a polgármesteri hivatal?

Ez településenként változó. Van, ahol semmit, van, ahol elfogadják a segítségünket, és olyan is, ahol keresnek minket. Mi mindenhol az együttműködésre törekszünk. 

A támadások hogyan csapódnak le az alapítvány által felkarolt családoknál?

Nem igazán van tudás arra, hogy értsék például az alapítványunk helyzetét az állami rendszerhez viszonyítva. Amit sokszor hallanak a számukra elérhető hírforrásokból, annak hisznek. Volt rá példa, mikor a Soros plakátokkal volt tele az ország, hogy a gyerekek a suliban arról beszélgettek, mennyire gonosz az a bácsi. És amikor elmondtam nekik, hogy ez a bácsi épp most segített abban, hogy megvehessünk azt a rajzfelszelést, amivel dolgoznak, akkor engem győzködtek arról, hogy ez bizony nem lehet igaz, mert ők a tévében hallották, ahol Orbán Viktor is megmondta. Ők (nyilván a szülőkkel együtt) kétkedés nélkül hisznek a tévének, a sokszor ismételt szólamoknak. 

Hogyan lehetne elérni, hogy ne ez legyen ez az emberek tudatában?

Nagyon messze van a leszakadó társadalmi csoportok tájékozottsága, tudása, képessége a világban való tájékozódásról attól, amit sokan gondolnak. Manipulálhatók, félelemben tarthatók. Persze ebben az oktatás kulcsfontosságú lenne. De az oktatási szegregáció soha nem volt ekkora mértékű, mint most, és ez az egyházi iskola hálózat visszaépítésével párhuzamosan erősödött meg. Nem azért viszik oda a jobb társadalmi státuszú gyerekeket a szülők, mert vallásosak, hanem azért, mert nem akarnak együtt lenni olyan gyerekekkel, akik plusz pedagógiai munkát igényelnek. A szegregált iskolákban pedig csak ilyen gyerekek vannak. 

Nagyon nagy a probléma?

Igen, és azt gondolom, hogy csak beszélünk róla, de semmi sem történik. Tagja voltam egy darabig az Antiszegregációs Kerekasztalnak is, de hamar felálltam, mert ez is csak egy afféle kirakat-dolog volt. Beszéltünk a problémákról, de változás nem lett belőle. Próbáltam helyben is tenni, három településen is az oktatási szegregáció visszaszorításáért, de alulmaradtam. Változás nincs, én viszont alaposan sérültem a szegregáló egyházak elleni harcban. Sosem gondoltam, hogy az egyháznak ez is az arca. Megtehetik, és meg is teszik, hogy válogatnak a gyerekek között, kiválasztva a jókat. Közben sokat megértettem abból, hogy az érdekek szerinti gondolkodás hogyan írja felül a jövőképet. Például azt, hogy a polgármesterek miért támogatják az oktatási szegregációt.

Megértette, de nem fogadta el?

Ezt nem lehet elfogadni. A polgármesterek meg szeretnék tartani a jobb társadalmi státuszú családokat a településeken, tehát rákényszerülnek az oktatási szegregáció támogatására. Furcsa ez az egész különben, mert a hibákról, jövőbeli kockázatokról senki sem beszél szívesen. A települési, intézményi boldogulást a sikerkommunikáció biztosítja. Így hát ehhez idomul mindenki. A rövid távú gondolkodásra, a pozíciók megtartására. Ezért nehéz egy ilyen ügyet képviselni, mint a miénk, mert a gyermekszegénység ügye, vagy a társadalmi leszakadás a rendszer működési hézagaiban jött létre. Az oktatási szegregáció miatt pedig ezeket a gyerekeket nem lehet olyan készségekkel felruházni, amivel ők boldogulnának, ám ezen a rendszer nem akar változtatni.

Akkor hogyan lehetne előrelépni ebben a folyamatban?

Az az elgondolás szerintem semmiképpen sem, jó, hogy egy szegregálódó iskolarendszer mellé állami támogatásból beállítanak egy tanodarendszert, aminek az a feladata, hogy amit nem tudnak megtanítani az iskolában, azt majd ott megpróbálják. Az biztos, hogy ebben a helyzetben kell a tanoda, de az lenne a szerencsés, ha pár év alatt beépülne abba az iskolába, ahonnan a gyerekek érkeznek. Azzal a módszertannal, ami sikeresen zárkóztatja fel őket. Bár akkora a társadalmi leszakadás problémája, hogy ezt az iskola önmagában már nem képes megoldani.  Minden iskolai hatás leamortizálódik abban a családi közegben, ahol a gyerekek élnek. Azt tapasztaltuk meg, hogy ha minden hatást nem igyekszünk egy irányba terelni, akkor nem lesz változás. Muszáj foglalkozni a családdal is.

Akkor egy lépés előre az iskolában, egy lépés hátra a családban?

Igen.

A gyakoribb szülői értekezletek, vagy családlátogatások sem segítenének?

Ez az a szülői réteg, amire az iskola azt mondja, hogy nem együttműködő. Nekik sem volt pozitív iskolai tapasztalatuk, ők is alapkészséghiányosan kerültek ki onnan, és az hangzik el tőlük a leggyakrabban, hogy „én sem tanultam, és mégis itt vagyok”. Ezt a viszonyulást adja tovább a gyerekének is. Csak strukturális változással, állami és rendszerszintű beavatkozással lehetne ebben előrelépni. A hatósági szemléletű, büntető attitűdű intézmények nem teszik pozitívvá a viszonyulásokat. A szociális készségek fejlesztése nélkülözhetetlen az inklúzióhoz. Mindkét oldalon, a befogadó és a bevonandó oldalon is. 

 Ha ezt egy-két generáció bevállalja, vagy beáldozza, akkor utána magától is javulna a folyamat, ha látják maguk előtt ezt a példát a gyerekek?

Egyetlen szülő sem áldozza be a gyerekét, ezt nem is lehet tőlük elvárni. Ezért mondom, hogy új struktúra, és állami beavatkozás kellene. Sok ráfordítással, megfelelő szakemberekkel, türelemmel. A szegregált iskolába azt a szocializációs mintát hozza be a gyerek, például egy konfliktuskezelésben, ami a családban lát. Ha otthon úgy dől el minden, hogy az győz, aki az erősebb, akkor ő is ezt mintát fogja követni. Amikor húsz vagy huszonöt ilyen gyerek van, és egy szem pedagógusnak kellene azt a mintát megmutatnia, ami a többségi társadalomnak normája és elvárása, akkor nem tud mit csinálni.

Nem lehet, hogy ez a két norma nem egyenrangú? Az övé és a többségé?

Nehéz kérdés ez. Sokszor halljuk, hogy a többség „rákényszeríti” a kultúráját a kisebbségre. Nem a normák egyenrangúsága a kérdés. Inkább úgy közelíteném meg, hogy az együttélésnek vannak szabályai, amit egy közösségben tartani kell. Mindenkinek. Ahol megfelelő a tolerancia és a szolidaritás, ott menni fog a dolog. Ahol a kirekesztés, a gyűlölet az erősebb, ott lehetetlen. A leszakadók túlélési stratégiái ma sok esetben nem az inklúziót támogatják. 

Közülük való példával próbálkoztak már, olyannal, aki kiemelkedett ebből a közegből?

Sokan szeretik azt gondolni, hogy a jó példa mennyire fontos a leszakadóknak, mekkora erőt ad. Hogy mikor valakinek sikerül kitörnie, az visszahat majd a többiekre is. Könnyebb lenne, ha ez így lenne. De a hosszú távú erőfeszítés egy távoli célért felőrlődött a szegénységben, ahol az egyik napról a másikra élés határozza meg a napokat. Ráadásul a többség, aki távol van ettől, és könnyen ítélkezik, a jó példa láttán azt mondja: na ugye. Csak akarni kell, és sikerül. Az a baj, hogy nem akarnak. Közben mi azt látjuk, hogy épp a kitartó akarat képessége veszett el. Persze szükségünk van nekünk, szakembereknek is az egyéni sikerekre, a tehetséggondozásra, de mi mégis inkább azt valljuk, hogy nem egy gyerekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet. Olyan intézményi struktúrát kell működtetni, ahol apró lépésekkel tömegek indulhatnak el kifele a gödörből. Nagyon jó szakembereket kell tenni első osztálytól, és az alapkészségeket megszilárdítani. Mellé pedig betenni olyan szociális munkát, ami majd a családban támogatja a gyerek előmenetelét. Akkor ez a felmenő rendszerben elviselhető lenne a többségi társadalomnak is. Csak sajnos már nincsenek szakemberek, mert aki teheti elmenekül.

Harcol a politikával, a szervezetekkel, és magával a gyerekekkel és a szüleikkel is. Hogyan lehet ezt bírni és mindennap csinálni?

Az a kiégés elleni stratégiám, hogy ebben a sokpontú dologban próbálom mindig találjak olyan területet, amire építhetek. Mindig van valami, amibe belekapaszkodhatok, ha az egyik-másik területen kudarc ér. És kell, hogy legyen egy értéktudatom. Ebben sokat segít nekem a képzőművészet. Nem másoknak kell megfelelnem, hanem a magam értékrendjének. És én tudom, hogy ezek a megtapasztalások a terepen nagyon fontosak, és pozitív dolog épülhet belőle. Olyan területen dolgozok a munkatársaimmal, hogy minden napot úgy zárhatunk le: megpróbáltunk valamit, amit más nem tett meg. És valószínű, ha mi nem tesszük meg, rosszabb lett volna a helyzet. Persze én is fáradok…most múltam hatvankét éves, és már két éve dolgozunk azon, hogy a csapat nélkülem is tovább tudja majd vinni ezt a munkát. Nem tudok és nem is akarok eltűnni, mert én vagyok az alapító, de szeretném a napi operatív munkát átadni, és rendszerbe foglalva leírni a tapasztalatokat, kielemezni azokat az adatokat, amiket évek óta gyűjtögetek. Mert ha egyszer lesz politikai szándék arra, hogy hozzányúljanak úgy ehhez a problémához, hogy strukturális változásokat is alkalmazzanak, akkor tudjunk mutatni egy utat, egy keretrendszert ehhez.

Erre lett volna esély egy esetleges kormányváltás után?

Nem hiszem. Sajnos azt látom, hogy ez tényleg olyan, mint a forró krumpli, senki sem szereti sokáig kézben tartani. Nem tudom, mikor, ki fogja bevállalni ezt, főleg, hogy őszintén szembe nézzen a problémával, hogy ne a korrupció mentén szerveződjön a felzárkóztatás, és ne használják ki a leszakadókat politikai célokra.

Az ellenzékiek részéről nagyobb hajlandóság van, hogy felkarolják a tevékenységüket?

Szakpolitikai kérdésekről mi bárkivel szívesen beszélünk. De ennyi év után már azt is látom, hogy az Igazgyöngy a választások előtt kerül be a látókörükbe. Leginkább azért, hogy erősítsük a beágyazottságukat. De sem az ügy, sem mi nem lehetünk politikai-hatalmi játékszerek. Ezt az ügyet nekünk minden kormány alatt képviselnünk kell, bármilyen nehéz. 

Hogy bírja ezt nőként, szülőként, nagymamaként kezelni, amikor nehéz sorsú gyerekkel foglalkozik?

A legnehezebben viselem azt, amikor gyermekbántalmazásról, abúzusról, családon belüli erőszakról van szó. Furcsa, ahogy az agresszió szinte természetes módon épül bele az életbe a generációs szegénységben. A családokkal végzett munkában látjuk ennek a lélektanát, nagyon sokszor előre meg tudjuk mondani, mi lesz, de a rendszer ingerküszöbe magasan van. Mire lépnek, már sok esetben visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. Ezen jó lenne változtatni, de ebben a szülőknek központi szerepe van. Azt szoktam mondani, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival.

Van kiút azoknak az anyáknak, a mélyszegénységben élőknek, vagy akiket bármilyen erőszakos cselekmény ért?

Sokkal több segítő intézményre lenne szükség. A civil szervezeti hálózat nem elég, nem tudja betölteni azt a rengeteg hézagot, ami ma a struktúrában van.  Az egész rendszer ügykezelő fókuszú, az okokkal, amelyek az ügyeket újratermelik, igazából nem foglalkozik senki. A szakemberhiány óriási, a dolgozók alulfizetettek, nincs szupervízió, kiég mindenki az eszköztelenségben. Ahhoz, hogy a családon belüli erőszakkal kezdhessünk valamit, bizalmi légkör, és összehangolt hatásrendszer kell.

 A civil szervezetek léte és relatív magas száma nem lehet a kormány számára kellemetlen, hogy nem végzi jól a dolgát?

Azok a szervezetek, akik a nemzeti öntudatot, a sportot, a hagyományőrzést erősítik, azoknak semmiféle félnivalójuk nincsen.

Az állam átlátja az Igazgyöngy működését, hitvallását?

Az Igazgyöngynek öt közhasznú feladata van, és ebből egyre, a művészeti iskolára kapunk egy alaptámogatást, hiszen OM számmal rendelkező intézmény vagyunk. Igaz, ebből nem tudjuk fenntartani az iskolát, de mégis kapunk hozzá támogatást. Toldon van szociális, egészségügyi, foglalkoztatási, oktatási és településfejlesztési elem, ez utóbbival, egyetlen nem egyházi szervezetként benne vagyunk a Felzárkózó Települések programban is. A költségvetésünk 65% civil és céges adományokból fedezett. Szakmailag azt gondolom erősek vagyunk, sokrétűek az egyetemi kapcsolódásaink is. Ha a döntéshozók akarnák, látnák a munkánk eredményét. Vannak, akik azt mondják, nem kellene segítenünk, mert így csak kiszolgáljuk az állam inkompetenciáját. Hiszen megoldjuk helyette a problémákat, ráadásul adományokból, még költenie sem kell rá. Messziről persze könnyű ezt kimondani, de akik most élnek, itt, körülöttünk, ők most gyerekek. Az orrom előtt vész el újabb és újabb generáció. Ha rendszerszintű hatást tudnánk elérni, akkor lenne megoldás, most csak mérsékelni tudjuk ezeket a veszteségeket, és csak itt, ahol dolgozunk. 

Kiveszőben van az empátia a társadalomból?

Ezt nem mondanám. Az a társadalmi beágyazottság, ami az Igazgyöngy körül van, azt mutatja, hogy nagyon sok ember számára éppúgy elviselhetetlen a gyerekszegénység, mint nekünk. De sokak komfortérzetét zavarja, ha erről beszélek. Főleg úgy, hogy a rendszerszintű felelősségeket firtatom.  Mégis, egyre többen állnak mellénk, egyre több a támogatónk, és évről évre több 1 százalékos felajánlás érkezik hozzánk. Az, amit csinálunk, egy pilot program. Az igazi haszna talán nem is az, hogy ebben a térségben megakadályozzuk valahány családnak a mélyebbre csúszását, hanem az, hogy megosszuk azt a tudást és tapasztalatot, amit a családok, az intézményrendszer, és kicsit a szakpolitikai szintjén is látunk.

Ez egyfajta iránymutatás?

Igen, és ez egy próbálkozás is. Nem azt mondom, hogy ez egy recept, amit bárhol lehet használni, de a kereteket, amiben működünk, meg tudjuk határozni. Ebben érdekeltté kell tenni a szereplőket minden közösségben  Nagyon nehéz, de hallatlanul izgalmas dolog, amit csinálunk. Viszont el kell telnie minimum egy generáció felnövekedésének, hogy ebből érzékelhető eredmények körvonalazódjanak. A generációs szegénység régóta halmozódó probléma. A megoldásra is generációs léptékben kell néznünk.

A Szuno megvalósítása is egy példaértékű dolog. Honnan jött az ötlet?

Sokat gondolkodtunk azon, milyen munkahelyet teremtsünk Toldon.  Ebben az időszakban keresett meg egy nyugdíjas tanárnő Debrecenből, aki azt mondta, hogy talált egy remek nemzetközi projektet, ahol egy patchwork hálózat Pakisztánból, autentikus selyemhímzéseket vásárol fel asszonyoktól. Létrehoztak egy design hálózatot, amiből olyan brand lett, ami ma is megélhetést ad ezeknek az embereknek. Felvetette, hogy mi is belekezdhetnénk valami hasonló dologba. Kitaláltam, hogy ha lerajzolom a gyerekrajzok egy-egy motívumát, és azt az anyának odaadom, hogy hímezze ki, akkor jobban ösztönözve érzi magát arra, hogy el is készítse. Megkezdődtek a tanítások, amiket közösségépítő és munkahelyteremtő elemként is tudtunk használni. Először csak beleillesztettük párnákba, egyszerű kis táskákba, és most már a budapesti boltunkban és a webshopunkban is értékesítjük.

A tanárok miért nem „harcolnak” azért amiben hisznek, vagy helyesnek tartanak?

Nem igazán tudom a választ. A vidéken élő pedagógusoknak biztosan van egy egzisztenciális félelme is, ami meghatározó. Nyilván nem érzik jól magukat, de mégsem lépnek. Mindenki talál magának valami indokot, és sokan elfásultak, letudják az óráikat, és mennek haza. El akarják kerülik a konfliktusokat, szerintem rossz a tantestületek mentális légköre. Mi az Igazgyöngyben viszonylagos szabadságban dolgozhatunk, civil keretek között, nem véletlen, hogy ebbe a formába pozicionáltuk magunkat, de nekem is megmutatták a határokat, hogy meddig mehetek el. Igaz, addig elmegyek mindig…de tudom, ha a Jean d’Arc-i kiállást sokáig csinálnám, akkor már nem lenne Igazgyöngy sem. Márpedig az ügy érdekében ezt nem kockáztathatom.

– Rontó Judyt, Szilágyi Szabolcs –