A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kara, valamint a Debreceni Egyetem Antrozoológiai Kutatócsoportja október első hetében negyedik alkalommal rendezte meg Hajdúböszörményben „Az ember-állat kapcsolat perspektívái” című nemzetközi konferenciáját. A rendezvény fókuszában az ember és állat közötti viszony múltja, jelene és jövője állt, tudományos igényességgel, mégis közérthető módon megközelítve a témát.
A program egyik legérdekesebb előadását Zay Orsolya régész-történész tartotta, aki „Hobbi és társállatok a kora újkorban” címmel mutatta be kutatásait a 16–17. századi nemesi életformák és az állatok viszonyáról. A hallgatóság bepillantást nyerhetett abba, hogyan formálódott ki az állattartás kultúrája Európában, és milyen módon jelentek meg ezek a lények a magyar arisztokrácia mindennapjaiban.
A világ felfedezése: tárgyak, állatok és képek nyomában
Zay Orsolya bevezetőjében kiemelte: a kora újkor, különösen az 1500–1600-as évek, az információrobbanás időszaka volt. A könyvnyomtatás térhódítása és a földrajzi felfedezések soha nem látott mennyiségű tudást hoztak Európába. Az új világ iránti kíváncsiság – legyen szó tájakról, népekről vagy különleges állatokról – nem csupán tudományos, hanem szórakoztató és reprezentációs célokat is szolgált.
A korszakban sorra jöttek létre az első magángyűjtemények, melyek gyakran kuriózumokat tartalmaztak: különleges tárgyakat, ásványokat, egzotikus növényeket és természetesen állatokat. Ezekből a gyűjteményekből fejlődtek ki később a múzeumok és állatkertek. A ritkaságok birtoklása a tudás, a hatalom és a gazdagság jele lett. Magyarországra is eljutottak ezek a hatások – nem csak a tárgyak, de az állatok, sőt azok ábrázolásai is.
Papagáj a portrén – de valóban ott volt?
A korszak művészetében egyre gyakrabban jelentek meg állatok – különösen az arisztokrácia megrendelésére készült portrékon. Az előadás során Zay több példát is bemutatott, köztük egy portrét, ahol egy hölgy elegáns ruhájához társították a papagájt mint egzotikus kísérőt. Azonban felmerül a kérdés: vajon a papagáj valóban a modellé volt? Zay felhívta a figyelmet arra, hogy sok esetben ugyanaz a madár (vagy ugyanaz a festői motívum) ismétlődik különböző portrékon, még eltérő személyek esetén is. Ez arra utalhat, hogy nem minden esetben a valódi házikedvencet örökítették meg, hanem egy idealizált, előkép alapján készült ábrázolást kapott a megrendelő. A művész esetleg sablont használt, vagy a madarat pusztán esztétikai elemként illesztette a kompozícióba. Ez különösen izgalmas kérdés abból a szempontból, hogy egy papagáj akkoriban valódi különlegességnek számított, importja nehézkes volt, fenntartása pedig még inkább.
Kutyák a képeken – divat, státusz
A kutyák jelenléte azonban sokkal gyakoribb és hitelesebbnek tűnik a portrékon. Zay Orsolya több példán keresztül mutatta be, hogyan ábrázoltak kiskutyákat arisztokrata hölgyek vagy gyermekek mellett – különösen kedveltek voltak a spánielre vagy kotorékebre emlékeztető típusok. „Ez a típusú kiskutya valóságos divat lett a magyar portréfestészetben” – hangsúlyozta. Bár a fajták ekkor még nem kristályosodtak ki a mai értelemben, a képeken egyértelműen megfigyelhető a kistestű ölebek iránti vonzalom. A kutya így nemcsak a társadalmi státuszt, hanem az érzelmi kötődést is kifejezte: a gazda szeretetét, a családhoz való tartozást, sőt, a gyermekek ártatlanságát is szimbolizálhatta.
Régészként a láthatatlan nyomok nyomában
A régész szakma azonban komoly kihívásokkal néz szembe, amikor az ilyen állatok valóságos jelenlétét próbálja igazolni. Mint Zay rámutatott, kora újkori állattemetkezések gyakorlatilag nem léteznek. A keresztény temetkezési rendek nem tették lehetővé az állatok sírokba helyezését – eltérően például a népvándorlás korától –, így a kiskutyák vagy más társállatok jelenléte alig hagyott régészeti nyomot. Néhány kivételtől eltekintve – például vesztőhelyek régészetéből származó állatáldozatok – a korabeli társállattartásra elsősorban írott forrásokból, naplókból, levelezésekből és műalkotásokból következtethetünk. Ezek értelmezése viszont megköveteli az interdiszciplináris megközelítést: történeti, művészettörténeti és zoológiai tudás összekapcsolását.
A „Tigris” a bársonyszéken – Bethlen Gábor és a vizslák
Az előadás zárásaként Zay Orsolya egy különösen színes történetet osztott meg Bethlen Gábor erdélyi fejedelem háztartásából. A történetet Kemény János, Bethlen egykori szolgálatában álló fiatal nemes örökítette meg emlékirataiban. Bethlen Gábor nem a nagyvadászatokról vagy egzotikus állatok gyűjtéséről volt híres, de tartott vizslát – köztük egyet, „Tigrisnek” neveztek. A kutya kedvelt elfoglaltsága volt, hogy befészkelte magát a fejedelem bársony székébe. Egy alkalommal Kemény János, megelégelve a kutya uralmát a bútor fölött, gombostűkkel szórta tele az ülőfelületet, hogy Tigris leszokjon róla. Csakhogy a tréfa visszafelé sült el: a fejedelem maga ült a tűk közé, Bethlen azonban nagyvonalúan kezelte az ügyet, és megtiltotta, hogy az inas bárkinek elmesélje a kínos esetet. Ez a kis történet nemcsak a fejedelem emberi oldalát, hanem a korabeli állattartási szokásokat is érzékletesen bemutatja. A vizslák nem csupán vadászkutyák voltak – a fejedelem otthonában éltek, nevet kaptak, és teljes értékű tagjai voltak a háztartásnak.
