„Boldogulni Debrecenben” című rovatunkban olyan embereket szólaltatunk meg, akik közöttünk élnek, dolgoznak, sokunk személyesen is ismerheti őket, vagy legalábbis hallott már róluk. Őszintén mesélnek magukról, az életükről, arról, hogyan lehet megélni és érvényesülni a cívisvárosban. Ezúttal Papp Tímea debreceni művész, a Kő lelke-Kavicsképek megalkotója mesélt arról, hogy mi inspirálja őt mindennap, mitől vált egyedivé az alkotása, és arról is, hogy milyen az egyik legismertebb humoristával egy fedél alatt élni.
Hogyan kerültél kapcsolatba a művészettel és magával a kavicsképekkel?
Mindig is nagyon szerettem a kreatív dolgokat. Sokszor készítettem el azokat az alkotásokat, amiket az interneten megláttam, így szobrászkodtam, vagy éppen tököt faragtam – dacára annak, hogy nincsen semmilyen művészi irányú végzettségem. A kavicsképek pedig úgy kerültek be az életembe, hogy a Pinteresten megláttam egy kosárban cicát ábrázoló nagyon egyszerű képet, és mivel mindig is vonzódtam a kavicsokhoz, és gyűjtögettem is őket, így azokból, amik az otthonunkban voltak, elkészítettem a képet. Majd amikor hazavittem a páromnak, azt mondtam, hogy én úgy érzem, kavicsművész szeretnék lenni, mert annyira megfogott ez az egész. Ezután elkészítettem négy-öt egyszerűbb képet, amik azért sokkal szerényebbek voltak, mint a mostani képeim, de óriási sikert arattak a neten. Így eldöntöttük, hogy létrehozunk erre egy oldalt a Facebookon. Az oldal nevét a párom találta ki, amire nagyon büszke azóta is. Így jött lére a Kő lelke. Innentől nem volt megállás, öt éve alkotok, és egyre bonyolultabb képek kerülnek ki a kezem alól. A párom kezdetektől fogva teljes mértékben támogatott ebben, és örült neki, hogy végre megtaláltam a helyemet. Nagyon boldoggá tesz a mai napig, hogy rátaláltam a szenvedélyemre.
Honnan inspirálódsz, miből meríted az ötleteket?
A szívemből, amit szeretnék látni az életből, és abból, hogy milyen életet szeretnék élni. A képeimről szeretet és nyugalom árad, és a legfőbb vágyam az, hogy az emberek boldogok legyenek körülöttem. Most van egy olyan tervem, hogy szeretném elkészíteni a Kossuth teret, hogy lássuk, milyen lehetne növényekkel, fákkal, virágokkal és boldog emberekkel kiszínezve. Szeretném megmutatni rajta azt, hogy jobb világban élhetnénk akkor, ha egy kicsit odafigyelnénk a dolgokra.
Akik figyelik a munkásságodat, köveket küldenek neked. Ezen kívül honnan szerzed be a munkaanyagot?
Sokszor kapok köveket a követőimtől, és előfordult, hogy a postás félve szállította ki a küldeményt, mert a dobozon az a felirat szerepelt, hogy „sérült”. Persze csak a kövek csörögtek benne. Kaptam már fosszíliákat és ásványokat is így. Az üdüléseinket pedig már tudatosan úgy válogatjuk meg, hogy az úti célok kavicsos tengerpartok legyenek. Hozunk haza köveket folyókból, hegyekből, és ha meglátok egy kavicságyást, akkor onnan is.
De előfordult már, hogy egy gyorsétterem parkolójában láttam meg egy érdekes darabot. Az első képemet a párom sóderkupacából készítettem el, amit eredetileg járdának szánt. De annyira jó alapanyag volt, hogy a felét elhordtam. Mostanra pedig egy egész műhelynyi felgyűlt már, és azóta a teraszunk is megszűnt létezni, mert egy kőkupac lett a helyén.
Mik a tapasztalataid, mennyire ismert itthon ez a művészeti forma?
Külföldön jobban elterjedt, mint itthon, és talán sikeresebb is, de csak azért, mert tudják, hogy kavicsok vannak a képen. Itthon is egyre többen foglalkoznak vele. Én próbálom a képeimen élethűen, arányos testalkattal ábrázolni a szereplőket, hogy olyan legyen, akár egy festmény. Sokan nem is értik, hogy miből készülnek a műveim, mert nem tudják beazonosítani az alapanyagokat. Sosem alakítom a köveket, csak természetes formájukban használom fel, és színezni is csak kivételes esetben szoktam őket. Így készítettem el például a Micsoda nő című filmből Julia Roberts barna és fehér pöttyös ruháját is.
Ilyenkor tényleg azt érzem, hogy egy divattervező és egy stylist veszett el bennem. Mindig gondosan válogatom össze a ruhákat és a kiegészítőket is, mert azt szeretném visszaadni és érzékeltetni, hogy mi az, amit én látok egy alkotásban, kiemelve a legapróbb részleteket is. Egy megrendelésnél pedig nagyon fontos az, ha egy személyről kell mintáznom, hogy nagyon hasonlítson rá az alkotás. Bár kicsit nehéz megtalálni a megfelelő köveket hozzá, és néha sokat kell keresgélnem ahhoz, hogy a kívánt eredményt elérjem. De ez teszi izgalmassá.
Van fejlődési lehetőség ebben a művészeti ágban, mindig tudsz mást alkotni?
Igen. Amikor visszanézem a régi képeimet, akkor látom, hogy óriási a fejlődés a munkáimban. Próbálok mindig újakat kitalálni, és remélem, hogy sikerül nagyon sokáig meglepetést okoznom az embereknek. Ha pedig kimerül az ötlettáram, akkor a festéssel fogok újítani, mert tudom, hogy abban is van még kraft. Nemrégiben egy kiállításra készítettem el, egy 50*70 centiméteres képet, ami tizenöt kilogrammot nyomott. A ilyen jellegű munkákkal kapcsolatban határokat szabok, nehezebb az utaztatás, és a mű súlya miatt körülményesebb felakasztani a falra. Ezért nagyobbakat nem készítek, pedig szeretnék, csak akkor mozdíthatatlanok lesznek. Viszont ha megkérnének arra, hogy egy ház falát rakjam tele
Debrecen mennyire nyitott a kiállításaidra?
Sajnos nálunk nincs meg az a művészélet, amit az ország más részén, akár kicsi falvakban is megtapasztaltam. Máshol sokkal jobban mozognak a művészek. Itt talán azért nem, mert fáradtak eljárni az emberek, vagy azért, mert a művészek nincsenek támogatva, és nem lenne rájuk kereslet, ezt nem tudom. Több mint húsz kiállításom volt már az országban, ebből három Debrecenben, az Ifjúsági házban volt megtartva. Ez a legnépszerűbb kiállítások egyike volt, és szerették, akik ellátogatták rá.
Meddig tart egy kép elkészítése?
Sokszor nagyon lassú folyamat, hiszen ezek megmunkálatlan kövek. Ha gyorsabban dolgoznék, és kevesebb időt szentelnék egy-egy képnek a tökéletességére, akkor nyilván sokkal több alkotás készülne, de mivel maximalista vagyok, és addig, amíg nem kerül minden a helyére, nem leszek elégedett a köztes megoldásokkal sem. Minden munkám olyan, mintha egy kiállításra készíteném el, vagy egy zsűri elé kerülne. A képek az én gyermekeim.
Van, hogy kapsz negatív kommenteket is az oldaladon, ha olyan megosztó témában alkotsz véleményt, mint a politika. Ez hogyan érint téged?
Nem szeretek politizálni, és Debrecenben nem is feltétlenül szerencsés véleményt formálni. Félek a város átalakulásától, mert nem tetszik az, ami most folyik. Szeretem a régi házakat, és mindegyiket megmenteném, kicsit átalakítanám, hogy ne tűnjön el a város cívis jellegzetessége. Vannak olyan gyönyörű kandeláberek a városban, amik csak rozsdásodnak. Persze majd valamikor leszedik őket, ahelyett, hogy most egy kicsit felújítanák, megcsiszolnák, lefestenék, és ékkőként maradhatnának fenn. Mindig félve figyelem a kedvenc fáimat is a belvárosban, hogy megvannak-e még, vagy már kivágták őket. Sokszor már nem lehet már ráismerni a város egy-egy pontjára, minden csupa beton, meg térkő. Nyilván kell a fejlődés, de régebben volt, ami szebb volt, még úgy is, hogy nem volt például ilyen extra szuper villamosunk, csak az a régi, ami még zötyögött is, de valahogy mégis hangulatosabb volt minden. A kérdésre válaszolva, én csak egy jobb életet szeretnék, és nem politizálni, negatív kommentekre reagálni. Hál’ Istennek, az utóbbi nagyon ritka madár az én oldalamon.
Biztosan sokan felteszik a következő kérdést, de minket is furdal a kíváncsiság: milyen egy humoristával együtt élni?
Nagyon jó. Nem minden humorista humoros az életben, de Bruti nagyon szórakoztató. Nagyon sokat nevetünk, és persze ahogyan más pároknak, úgy nekünk is vannak rosszabb napjaink. Mostanában kezdtünk el közösen edzeni, úgy, hogy mindig is azt hangoztatta, hogy még azt is utálja, aki edz.
De meggyőztem azzal, hogy amikor öregek leszünk, csak mi ketten leszünk egymásnak, mert nincsenek gyerekeink, és egymást fogjuk megmenteni, segíteni és kiszolgálni. Ehhez pedig muszáj jól tartanunk magunkat, mert nem lesz más segítségünk. Hosszú és boldog életet szeretnék együtt tölteni, betegségek nélkül. Szeretem, és vigyázni akarok rá. Az edzés miatt sokkal jobban érzi magát a bőrében, és a kapcsolatunknak is jót tett.
Sugárzik rólad, ahogyan beszélsz az életedről, hogy boldog vagy. Jól látom?
El sem tudom mondani, hogy mennyire. Én egy nagyon visszahúzódó ember vagyok, és végre meg tudom megmutatni a képeim által azt, hogy mi van a fejemben, és ehhez még szavakat sem kell használnom. Kiteljesedem abban, amit csinálok. Egy dolog viszont nagyon fáj. A szüleim azelőtt mentek el, mielőtt elkezdtem ezt az egészet, és nem láthatták azt, hogy révbe értem, mennyire boldog, és sikeres lettem. Emiatt van egy kis hiányérzetem, mert jó lett volna elvinni őket egy kiállításomra, megmutatni nekik az alkotásaimat, az életemet. Ezt leszámítva, a legboldogabb ember vagyok a világon.
– Rontó Judyt –
Sorozatunk korábbi cikkei:
A tetoválás nem munka, inkább hivatás – interjú Juhász Gábor debreceni tetoválóművésszel
