Előre is elnézést kérek a félresikerült rímért, de még a történtek hatása alatt vagyok, amely nekem egyébként személy szerint az első labdarúgó válogatottal kapcsolatos élményem. Ezt megelőzően jobb híján csak a televízióból tudtam követni a trikolór találkozóit, így adta magát, hogy lokálpatriótaként elmegyek a Puskásba, és megnéztem Dzsudzsák Balázs búcsúmeccsét.
A hangulat és maga az egész milliő csodálatos volt, amely érzésemet csak fokozta az a fajta eksztázis, amit már a Loki Mezőkövesd elleni utolsó hazai találkozóján megtapasztalhattam kicsiben.
Görögök előtt görögtűz
Vasárnap kora délután hárman indultunk útnak, és csak egy pihenőt iktattunk be a programunkba az M3-as autópályán, ahol a Rekettyésnél lévő benzinkutat felkeresve már szép számmal láttunk magyar sálas szurkolókat. Ebből sejteni lehetett, hogy nem csak mi igyekeztünk a válogatott találkozóra. Ez pedig nem is volt meglepő, hiszen kezdés előtt már tudni lehetett, hogy több mint 50 ezer tikett talált gazdára a 2004-ben nagy meglepetésre Európa-bajnokságot nyerő görögök ellen.
Különösebb akadály nélkül értük el a fővárost, ahol aztán volt még cirka három óránk az este nyolcas kezdésig, így követtük a magyar válogatott vezérszurkolói, a Carpathian Brigade invitálását egy kis hangolódásra a Verseny utcába. Ez pedig igazán ütősre is sikeredett. Tetemes mennyiségű görögtűz, füstbomba mellett számtalan hanggránát is elsült, ezzel fokozva az igazi meccshangulatot.
Vonulásnál pedig több száz fanatikussal egyetemben egyre csak közeledtünk az arénához, miközben rigmusokkal emlékeztünk meg a nemzeti tizenegy idei teljesítményéről. Kicsit olyan érzés volt ez, mintha egy Szpari –Loki derbinek a vonulásán lettem volna, habár ez rövidebb ideig tartott, és barátságosabb volt a hangulat.
Pazar látvány kívülről és belülről
Közeledve a stadionhoz azt láthattuk, hogy a legkisebbektől egészen a legidősebbekig érkeztek szurkolók a visszavonuló csapatkapitány búcsújára, és miután két kapun is szerencsésen átjutottunk, eljött a történelmi pillanat: átléptük a nagyon impozáns létesítmény küszöbét.
Az ultraszektor fölötti második karéjba kaptunk jegyet, így igen pazar kilátás fogadott minket, és bátran elmondhatom, hogy hiába láttam már egy tucatszor valamilyen platformon ezt a panorámát, élőben teljesen más érzés ott lenni, főleg nekünk, akik harmadakkora építményhez vannak szokva a Nagyerdőn.
Miután elfoglaltuk a helyünket, még egy ideig csak pislogtunk és próbáltuk a telefonunkban és az emlékezetünkben elraktározni a látványt, mert az valóban magáért beszélt. A mérkőzés előtt már tudvalévő volt, hogy kezdőként és csapatkapitányként vezeti ki a nemzeti tizenegyet Dzsudzsák, Marco Rossi szövetségi kapitány pedig azt is elmondta, hogy a második félidő 7. percében fogják majd lecserélni.
Így mikor a búcsú ünnepélyes pillanatai és az emlékplakettek átadása is lezajlott a gyepen, a himnuszunk eléneklése a helyszínen megható és érzelmes pillanat volt, amitől szó szerint libabőrös lehet az ember. A fanatikusok pedig üzentek is egy nagy lepedővel a kerítésen, elismerve és megköszönve a középpályás kulcsfontosságú (Lyon, Bukarest, Helsinki), nemzeti csapatban elért góljait.
Dzsudzsák a meccs utáni pálinkáról: “jó erős barack volt, ahogyan azt megbeszéltük”
Egy korai magyar gól, és semmi más
Az olasz Daniele Chiffi kezdősípszava után mi fent is próbáltunk, szurkolni habár el voltunk azért a keménymagtól kicsit szeparálva, de a jó hangulat és a rigmusok is hamar ránk ragadtak, így ha lesz egy következő alkalom, akkor már kívülről fogjuk fújni az összes rigmust. Köztük például a „Tavaszi szél vizet áraszt” könnyed átiratát.
Jóformán még éppen akklimatizálódtunk a lelátón, amikor jött is a vezető gólunk egy parádés akció után Sallai révén, majd a később a mérkőzés előtt Nyírlugos díszpolgárának is kinevezett Dzsudzsák jó lövése adott munkát Pachalakis kapusnak. Ezt követően még kiosztott néhány remek passzt, de a társak nem tudtak újabb gólt szerezni. Pedig közel voltunk a hajrában a másodikhoz, de az első félidő után maradt az egygólos vezetés. A legszembetűnőbb az volt az első félidőben, hogy egyesek a belépőjükből papírrepülőt hajtogattak, és unaloműző gyanánt reptették több-kevesebb sikerrel.
A szünetben átéltük a mosdóban, hogy mi is az igazi sorban állás – amit a Loki stadionjában eddig bosszantónak gondoltam, azt most gyorsan visszavonom. Ugyanakkor nem meglepő ennyi sör elfogyasztása után még egy ilyen stadionban is, hogy ez problémás volt annak ellenére, hogy több mosdó is volt a második szinten. Így kimaradt a sörözés, de nem bántuk igazán, habár biztosan jobban esett volna, mint a vonulás előtt nekünk pofátlanul magas áron kimért vizezett Borsodi egy szurkolói kocsmában.
A végén megint jött a katarzis
A második félidőben csapatkapitányunknak a lecserélése előtt volt még egy lehetősége, hogy góllal vagy gólpasszal búcsúzzon, de a szabadrúgás után a játékvezetői stáb nem volt a helyzet magaslatán, így némi meg nem értés után végül elmaradt a szögletrúgás. Lecserélése után Dzsudzsák ment egy tiszteletkört, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a közönség pedig a nevét skandálta.
A helyére beállt Ádám Martin egy lövésen kívül jobbára az összjátékból vette ki a részét, majd ahogy telt az idő, felbátorodtak a görögök, és egyre jobban beszorították a válogatottat a kapuja elé. Ez pedig megbosszulta magát, annak ellenére mondom ezt, hogy komolyabb helyzet és némi előzmény nélkül tizenegyesből egalizált Bakaszetasz. Eközben a lelátón ugyanúgy ment a szurkolás változatos rigmusokkal, zászlókkal és sálerdővel, ami utólag visszanézve igazán impozáns látványt nyújtott.
Amikor pedig már mindenki azt hitte, hogy ez a meccs barátságos iksz marad, a végén jött a csattanó. A „cséká” szalagot megöröklő, de egyébként formán kívül futballozó Szoboszlai helyett bejött Kalmár Zsolt, és első labdaérintésből, szabadrúgásból nagyon okosan, a labdát a rövid sarokra váró hellén kapust becsapva lőtte el a bőrt a hosszú alsóba. A lelátó népe talpra ugrott, és jókora katarzist élhetett át. A népünnepély folytatódott a lefújás után is, amikor meghallgathattuk búcsúzó játékosunk gondolatait, és néhány szurkolói ének eldalolászása után a Himnuszt is elénekeltük, ahogy kell.
Ezzel tette teljessé, és egyben kerekké a búcsút „KáZsé”, ahogy a szurkolók becézik, ettől az eseménydús évtől és az immáron 109-szeres válogatottként búcsúzó Dzsudzsák Balázstól.
Egyben nagyon nagy elégtétel is volt az egykori győri középpályásnak is a gól, hiszen nagyon sokat kihagyott egy andorrai sérülés után, de az élet visszaadta számára a lehetőséget a folytatásra ezzel a kulcspillanattal. Összefoglalva, ilyen élmények után szerintem nem kérdéses, hogy jövőre az EB-selejtezők valamelyikére biztosan ellátogatok majd.
– Faragó László –
