Keresztesi Péter 3 danos mester, 13-szoros magyar karate-grapling és kempo bajnok, nemzetközi Renshi szamuráj fokozat birtokosa, a Spartan Kempo Debrecen harcművészeti iskola vezetője.
A kempo előtt milyen sportágak voltak az életedben?
Már nagyon korán, 5-6 évesen elkezdtem sportolni. Fociztam, kosárlabdáztam, úsztam, a harcművészeten belül pedig a kungfut tanultam. Gyerekkoromban mélyebben megismerkedtem a kyokushin karatéval, de számomra kissé dogmatikus volt, és egy idő után nem éreztem jól magam benne, de ez nem a karate hibája. Nagyon érdekelt a testépítés, a súlyzós edzések, a futás és kipróbáltam a CrossFitet is.
Mindig ott motoszkált bennem az érzés, hogy van egy stílus, amit keresek, csak még nem találtam meg. Barátom ajánlására kipróbáltam a Zen Bu Kan Kempo-t és egyből beleszerettem a sokszínűségébe, keménységébe és tradicionális megközelítésébe.
15 éve kempózol, milyen edzésformák társultak még hozzá az évek során?
Alapvetően a kempo egy idő után szorgalmazza, hogy a harcosai kitekintsenek és kipróbáljanak más irányzatokat is. Leginkább birkózásra, brazil jiu-jitsura, bokszra és thai boxra járunk el. A kempóban mestervizsga-követelmény két másik harcművészeti stílus ismerete. Ezt a tapasztalatot a fekete öves diplomamunkánkban is ki kellett fejteni. Engem kifejezetten érdekelt a grappling és a birkózás. A versenyeim nagy részét is földön nyertem, de egy idő után azt vettem észre, hogy nagyon lemaradtam a formagyakorlatokban, az ütés és rúgástechnikákban, ezért elkezdtem thai boxolni, íjászatot tanulni és a kardrántás művészetét is csiszolgattam. Ez életem egy kiemelkedően aktív 5-8 éve volt, amikor is versenyeztem, klubot vezettem, személyi edzéseket tartottam és már versenyzőim is voltak.
Hogyan kerültél kapcsolatba a Zen Bu Kan Kempo-val?
A Zen Bu Kan Kempo úgy került Debrecenbe, hogy egy barátomnak, Molnár Györgynek nagyon megtetszett a sport, és írt a szövetségnek, ahol Papp Valér mester válaszára talált, aki vállalta, hogy Budapestről hetente kétszer lejár edzést tartani. Három év után átadta nekem a klub vezetését, de ekkor még kezdő voltam, mindössze három vizsgám volt meg. De nagyon eltökélt voltam, és óriási ajándékként éltem meg, hogy edzést tarthatok és klubot vezethetek. Nem volt könnyű időszak, hiszen a vizsgákra és versenyekre javarészt egyedül készültem fel. Földharcban és K-3-ban (A-Full szabály rendszer) is versenyeztem, ahol 17 meccsem volt. Összesen 13 országos bajnoki címet tudhatok magaménak, ami egy 10 éves versenyzés eredménye.
Miért jó, vagy miben más a kempo, mint más küzdősportok?
Nem feltétlenül a kempóról, hanem a harcművészetről kell beszélnünk. A kempóban még tradicionális elvek uralkodnak. Amikor sorakozó van, akkor ott állsz, amit kiérdemeltél, és azt a ruhát veheted fel, amit kiérdemeltél. Nem teheted meg azt, hogy belerúgsz valakibe, aztán elmész. Alapvetően a kempo által közvetített értékek segítenek annak a megértésében, hogy igaz embernek lenni nehéz, de jó. Ezt tartom a legnagyobb értékének, mindamellett, hogy az ember a teljes egészség spektrumát lefedi, biológiai, pszichológiai és szociális szempontból is. Megtanítja a helyes mozgásformát, és azt is, hogyan kell a testet gyógyítani és regenerálni, hiszen a harcművészetet nem lehet megúszni sérülés nélkül. Miután megtanultad az öngyógyítást, megkapod a képességet, és ezzel a lehetőséget arra is, hogy másokon segíts. A harcművészeinknek, akik kikerülnek az életbe, megvan a potenciáljuk arra, hogy beragyogják a környezetet ahol vannak, hogy ezáltal valami jót, valami tartósat és értékeset tudjanak teremteni.
Egyfajta nevelést is kapnak azok, akik tanulják?
Meglehet, hogy csak hetente 3-4 alkalommal találkozunk a tanítványokkal, de az olyan mély hatást gyakorol rájuk, amivel ők otthon is folyamatosan fejlődnek. A harci közösségeknek van egyfajta kisugárzása, és ha nem változol ehhez mérten, nem fogod magad jól érezni. A nevelés tehát főként ebben a formában történik. A jól strukturált rendszer elvégzi a munka nagy részét, a mester feladata pedig leginkább az egyensúly fenntartásán van.
„Sohasem késő elkezdeni a sportot” – interjú Zilai Sándorral, a debreceni thai box-legendával
Sokan vannak, akik elsodródnak?
A harcművészeti életutat nem lehet megszerettetni. Ehhez egy harcos archetípusnak kell születni, aki folyamatosan keresi az Igazságot, és ezért akár az életét és az egészségét is kész beáldozni. Épp ezért nem lehet a harcművészeteket és a küzdősportokat reklámozni, maximum csak népszerűsíteni a lehetőséget. Erre nagyon jó példa az egyik harcművész mondata, miszerint „ez nem egy mosópor”. Ez egy életvitel, egy belső indíttatás, amit nem lehet erőltetni, motiválni pedig még kevésbé.
A kempót önvédelemként is lehet használni, ha arra kerülne sor?
Az önvédelem egy szándék, amihez erkölcsök kellenek. Az önvédelem alappillére az, hogy csak a szükséges mértékben történjen retorzió egy esetleges támadás esetén. A kempo rendszere erre kifejezetten felkészíti a harcosait, hiszen a vizsgarendszerünkben az előrehaladás alapfeltétele a versenyzés, ami pedig megtanítja az embert kontrollal dolgozni stressz szituációban. Az edzéseink során igyekszünk a lehető legmagasabb szinten felkészülni egy esetleges utcai szituációra, történjen az állva, földön, fegyverrel vagy fegyver ellen, egy vagy több támadó ellen.
Többségében milyen korúak járnak hozzátok tanulni?
Általánosságban a harcművészeti klubok bázisát a gyerekek és a 18 éven aluliak jelentik. Ez azért is van így, hiszen, ahogy már többször említettem, a harcos archetípus már gyerekkorban kirajzolódik, és ebben az időszakban a legoptimálisabb a harci mozgás elsajátítása. Idősebb korban elkezdeni már kihívásokkal teli, hiszen a mozgásanyag nagyon igénybe veszi a testet, és ezeket az áldozatokat felnőttként, munka és család mellett már nagyon kevesen vállalják. Ilyenkor már leginkább hobbiszinten folyik a munka, és nagyobb hangsúlyt kap a közösség és a rekreáció.
Hogy épül fel egy edzés?
Alapvetően havi tematikus technikai bontásban dolgozunk. Ez határozza meg az edzések technikai repertoárját. Ebben álló harctechnikák, ütések, rúgások, klincselések, földrevitelek, judo- és birkózó dobások, leszorítások, fojtások, feszítések, teströgzítések szerepelnek. Kedden az álló, csütörtökön a földharcot tanuljuk. és a szombati edzésen átvesszük az egész heti anyagot. Minden edzésen küzdünk. Nálunk egy kempós 10-15 sparringon teljesít hetente.
Van visszajelzésed arról, hogy miért kezdik el a tanítványaid ezt a fajta harcművészetet tanulni?
A harcművészeti útra lépés alapvetően két módon történhet. Az egyik a belső, a másik a külső indíttatás. A belső késztetésnél az ember ösztönösen elkezd a harc és a küzdelmek irányába gravitálni. Folyamatosan keresi az élet nehézségeit és kihívásait. Míg a legtöbb embertípus csak a fájdalmat, kiszolgáltatottságot, kockázatot és szenvedést látja egy adott folyamatban, addig a harcos ezekre lehetőségként tekint, amik közelebb vihetik őt az Igazsághoz.
A külső késztetésnél a hajtóerő javarészt egy trauma esemény megelőzése, vagy annak az újabb bekövetkezésének megakadályozása. A harcművészet lágyítja a durvákat, erőt ad a gyengéknek és bátorságot a félénkeknek. Egy olyan egészséges középtengely felé húz, ahol az embernek lehetősége lesz megélni élete teljes potenciálját, anélkül, hogy rombolva vagy meghunyászkodva kellene éljen.
Mit ad neked a kempo és a sportolás?
Amikor megírtam a Zen Bu Kan Kempo-ról szóló könyvet, így fogalmaztam: „Meghajlás ez harcművészeti stílusom előtt, ami életem viharos éveiben is tőkesúlyként tartott tengelyben, nem engedve lesodródni utamról és alámerülni hazugságaim örvénylő mélységeibe.”
Ezerszer próbáltam más lenni és mást csinálni, de sosem sikerült. Pedig mindenhol odatettem magam, de valahogy mindig a harcművészetnél kötöttem ki. 15 év próbálkozás után már megtanultam a leckét, és maradok az élet által nekem szánt feladatnál – a harcművészet szimbolikáján keresztül való tanításnál. Ebben boldog és kiegyensúlyozott vagyok. Nagyon sokat dolgozok érte, de soha nem merülök ki. Úgy érzem, megérkeztem, hazataláltam.
– Rontó Judyt –
