Kilenc nap van hátra április 12-ig, és a magyar kampány a végéhez közelít. A 21 Kutatóközpont felmérése rekordnagyságú Tisza-előnyt mutat, Magyar Péter Békés megyében és a Dél-Alföldön járva arról beszél, hogy „elérkezett a megbillenés.” A gödi Samsung-botrány, az „Orbán-gate” titkosszolgálati ügy és a példátlanul durva kampányhangulat közepette sokan érzik úgy: most vagy soha. De a liberális szavazónak joga van, sőt kötelessége feltenni a kérdést: mit kapunk pontosan, ha Magyar Péter nyeri a választást? Az őszinte válasz kényelmetlenebb, mint a kampányszlogenek sugallják.
Egy program, amelynek nincs programja
Magyar Péter visszaállítást ígér, nem rendszerváltást. A valódi kérdésekre, hogy mit kezdünk az alkotmánybírósággal, a médiával, az önkormányzatokkal, a Paks II-vel, a válasz rendre ugyanaz: majd a választások után. Ez nem óvatosság, ez halogatás. Aki 2010 előtti állapotokat tekint ideálnak, az elfelejtette, hogy az a rendszer szülte Orbánt. Visszaállítani azt, ami volt, nem ugyanaz, mint megépíteni azt, amire szükség van.
A korrupcióellenes retorika csapdája
Az antikorrupció egymagában nem politikai program, inkább propaganda. Chávez, Erdoğan és Putyin is a korrupt elit ellen szállt harcba, és mindháromból pontosan az lett, amit ígért, hogy felszámol. Magyar kampányának gerincét az „Orbán-rendszer bűnei” adják, de ahol értékeknek, intézményi garanciáknak és jogállami programnak kellene állnia, ott csak az ellenségkép van. A „tisztességes kontra tisztességtelen” törésvonal populista logika, nem liberális.
Az Orbán-ellenesség nem program
A Tisza szavazóinak jelentős része nem Magyar Péterért szavaz, hanem Orbán Viktor ellen. Ez érthető és emberileg teljesen normális reakció tizenhat év után. A baj az, hogy Magyar Péter ezt tudja, és erre épít. A pozitív jövőkép, vagyis milyen Magyarországot akar, mit tesz az oktatással, az egészségüggyel, a kivándorlással, az EU-n belüli magyar szereppel, háttérbe szorul. Az ellenségkép könnyen mozgósít, de kormányzati programot nem helyettesít.
Európa mint ATM
A Tisza első száz napjának első számú ígérete: fel kell szabadítani a befagyasztott uniós forrásokat. Ez igaz, ezt meg kell tenni. De ha Európa csak pénzforrásként jelenik meg a kampányban, és nem értékközösségként, akkor az Orbán-logika lényege megmarad, csak fordított előjellel. Az uniós tagság nem kasszát jelent, hanem elköteleződést jogállamiság, sajtószabadság és kisebbségi jogok mellett. Erről Magyar Péter feltűnően keveset beszél.
Oroszország: pragmatizmus vagy közöny?
Az Orbán-rendszer legsúlyosabb öröksége a Moszkvával való stratégiai összefonódás. Magyar Péter „óvatos revízióról” beszél, nem elvi szakításról. A paksi Roszatom-részvételről hallgat, az orosz energiafüggőségről szűkszavú. Ha a „pragmatizmus” azt jelenti, hogy a Moszkvától való függőséget fenntartjuk, az nem mérsékelt álláspont, az egyszerűen elvtelen.
A sajtóreform, amelyik nem reform
Az orbáni médiarendszer nem pár lojális szerkesztőség. Ez tizenöt év alatt felépített infrastruktúra: a KESMA mint holdingcég, az állami hirdetési pénzek mint irányítási eszköz, a személyi lojalitás mint szerkesztőségi alapelv. Magyar Péter megígéri, hogy véget vet az állami propagandának. De a rendszer lebontásáról, a tulajdonosi átláthatóságról, a független médiahatóságról, a közmédia valódi függetlenségéről nem beszél. Ha a személyzet és az infrastruktúra a helyén marad, a gépezet üzemképes marad. Legközelebb bárki használhatja.
Egyszemélyes párt, demokratikus csomagolásban
A Tisza Pártot Magyar Péter köré építették fel, szó szerint nulláról, két év alatt. Ez önmagában lenyűgöző. De a belső demokrácia, a valódi vitakultúra, az ellenvéleménynek teret adó struktúra hiánya pontosan azt a kockázatot hordozza, amelyről a Fidesz korai történetéből sokat tudunk. Egy karizmatikus vezérre épülő párt, amelyben a vezérrel való szembefordulás árulásnak számít, demokratikus formában is képes tekintélyelvű irányba fejlődni. A struktúra nem garancia semmire.
Tizenhat évnyi Orbán-rendszer után érthető, hogy sokan megelégszenek a „legyen bármi más” logikájával. De április 12-én a liberális szavazónak érdemes tudatosan dönteni: nem elég az Orbán-ellenesség, kellenek értékek, intézmények és program is mögé. Más ellenzéki pártok, köztük a DK, következetesebb liberális irányvonalat képviselnek. A remény jogos. Az illúzió viszont drága.
(X)
