A rendszerváltás óta lezajlott tíz parlamenti választásból hat kétharmados győzelmet hozott. Ez a meglepő statisztika nem a demokrácia diatala, hanem sokkal inkább a magyar közjog krónikus válságtünete. A Transparency International Magyarország kerekasztal-beszélgetésén – a Campus Fesztivál nagyszínpadának zaja mellett – a szakértők éppen arra kerestek választ: vajon valódi államépítés vagy csupán profin csomagolt politikai látványpékség zajlik a májusban felállt Tisza-kormány műhelyeiben?
A beszélgetést Ligeti Miklós, a Transparency International jogásza moderálta, a pódiumon pedig Galgóczi Eszter, a Forrás Társadalomkutató Intézet elemzője, Stumpf András, a Válasz Online újságírója, valamint Csire Balázs ügyvéd, a Diétás Magyar Múzsa társalapítója rajzolták meg az új hatalomgyakorlás első száz napjának feszültségekkel teli térképét.
Május óta a politikai váltás lélektani hatásai és a szakszerű előkészítés hiányosságai egyszerre uralják a közbeszédet. Galgóczi Eszter rámutatott, hogy a választási győzelmet követő társadalmi eufória önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a kormány a nyár folyamán kizárólag az uniós források – a mintegy 12 000 milliárd forintos tét – hazahozatalára koncentráljon. Ehelyett azonban egy kettős szerkezetű hatalomgyakorlás tanúi vagyunk: míg a felszínen a rendszeres sajtótájékoztatók és az elszámoltatási ígéreteket melegen tartó, állandó élő bejelentkezések dominálnak, a mélyben elhamarkodott jogalkotás, csúszó határidők és koncepcionális bizonytalanság tapasztalható.
Stumpf András szerint a szervezetlenség mögött egyetlen prózai ok húzódik meg: a kormányváltók maguk sem számítottak a kétharmados felhatalmazásra. Magyar Péter a kampányban magasra tette a lécet, de a hatalomátvétel másnapján kiderült, hogy a megmaradt intézményi szereplők eltávolítására és a jogfolytonosság átvágására nem álltak készen a fiókban lapuló törvénytervezetek.
A Sulyok Tamás lemondatása körül kialakult bizonytalanság és a tizenhetedik alaptörvény-módosítás nehézkes megszavazása rávilágított erre a jogalkotói kapacitáshiányra. Csire Balázs megfogalmazásában a kormány jelenleg menet közben próbál kereket cserélni a száguldó autón, ami elkerülhetetlenül a jogalkotási minőség romlásához vezet. Adódik a kérdés, hogy a kétharmad birtokában miért nem törölték el egyetlen alaptörvény-módosítással az összes korábbi intézményvezető, a legfőbb ügyész, a Kúria-elnök és az alkotmánybírák mandátumát. A válasz azonban nem jogi, hanem sokkal inkább humánkapacitási természetű: a kormány egyszerűen nem rendelkezet azonnal bevethető, megfelelő felkészültségű szakembergárdával e tisztségek egyidejű betöltésére.
A beszélgetés érintette a parlament előtt fekvő, vagyonvisszaszerzésről szóló törvényjavaslatot is. Csire Balázs értékelése szerint a készülő Vagyonvisszaszerzési Hivatal egy olyan párhuzamos szuperhatósággá válhat, amely felülírja a meglévő igazságszolgáltatási struktúrákat. Az ügyészségről átvezényelt szakemberek megőrzik majd a státuszukat, a legfőbb ügyésznek pedig jogilag semmilyen eszköze nem lesz az áthelyezések megakadályozására. Mindazonáltal a komplex gazdasági és pénzügyi összefonódások feltárása akkora kapacitást igényel, hogy a hivatal hamar szűk keresztmetszetekkel fog szembesülni. Éppen ezért a párhuzamos nyomozások helyett kénytelenek lesznek a gyors, egy éven belül vádemelésig vihető ügyekre fókuszálni, miközben a kiterjedt hatáskörök miatt a szabályozás továbbra is extrém módon kitett marad az alkotmányossági kifogásoknak.
A szakértők szerint az Alkotmánybíróság mozgástere végzetesen beszűkült. Bár a testület tehet kísérletet arra, hogy szakmai gátat szabjon a legdrasztikusabb kormányzati lépéseknek, a kétharmad jelenléte állandó fenyegetést jelent a szervezeti autonómiájára. Reális lehetőségként lebeg a testület előtt a megszüntetés veszélye, vagyis az önálló Alkotmánybíróság felszámolása és beolvasztása a Kúria egy újonnan felállítandó Alkotmányjogi Kollégiumába. Ezen intézményi félelem miatt kifejezetten kétséges, hogy a testület felvállalja-e a nyílt konfrontációt a kormánnyal.
A kerekasztal-beszélgetés konklúziója meglehetősen kesernyés képet fest a magyar politikai berendezkedésről. A rendszerváltás óta újra és újra felépülő kétharmados teljhatalom torzítja a politikai valóságot, és bár a legfontosabb feladat egy olyan választási törvény és alkotmányos keretrendszer lenne, amely a jövőben lehetetlenné teszi a korlátlan hatalomkoncentrációt, a választási rendszer érdemi reformja a prioritási listák végére került. Galgóczi Eszter rámutatott, hogy az ígért átfogó alkotmányozás legalább kétéves folyamat, így a közeljövőben a strukturális reformok helyett továbbra is a látványos elszámoltatási akciók dominálják majd a hazai politikai teret.
