A tavasz beköszöntével megváltozik a természet, minden világosabb, fényesebb és szebb lesz. Mi, emberek is elengedjük azt, ami már nem szolgál minket, és teret adunk az új dolgoknak. Ezt nevezzük természetes folyamatoknak. A kérdés az, hogyan éljük meg a változásokat.
Egy nap felkelünk, és azt vesszük észre, hogy az életünk elhaladt mellettünk, mi pedig csak nézünk utána. Sajnáljuk magunkat, hibáztatunk másokat, és sokszor félünk szembenézni a saját életünkkel. Néha-néha kinyílik a szemünk, és egy kis időre megváltozunk egy jó könyv, film vagy akár egy idegennel történő találkozás miatt. De az ismeretlen élmények miatt előtör bennünk az ijedtség, a nekünk úgysem mehet, és még az Isten sem szeret minket mondatok begyakorolt mantrázása.
Marad a magány, a szomorúság és a csalódottság érzése. Már félünk változtatni magunkon, és megszeretni bárkit, mert azt hisszük, hogy tehetetlenül megrekedtünk a saját kis világunkban, bedarált minket a mindennapok mókuskereke. Dolgozunk, mert kell. Beszélgetünk emberekkel, mert fontos. Pörgetjük a különböző platformokat, mert az úgy dívik, hogy mindig, mindent tudjunk. És irigykedünk, mert nekünk nincsen csilivili, meg a sok jónak mondott minden.
Semmi sem működik jól, de lehet, hogy mégis minden rendben van?
A mai társadalom, a rohanó és felgyorsult világ elhomályosít minket. Már észre sem vesszük, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, ha a felhők mögött kisüt a nap, vagy felkacag egy kisgyermek. Pedig mindennap vannak csodák, csak ki kellene nyitnunk a szemünket. Letenni a divatos „Változtass három nap alatt az életeden” típusú könyveket, és előbújni a közösségi média elkorcsosult világából.
Mert mikor volt utoljára, hogy észrevettük a természet alkotta csodákat? Hogy csak úgy kiültünk az ég alá? Hogy megéltük azokat a pillanatokat?
Az évszakok, és ahogyan az emberek is az életünkben, csak jönnek és mennek. Tanítanak, reményt és szerelmet adnak, ahogyan mi is viszonozzuk ezeket. És amikor elmúlnak, azt hisszük, hogy megáll a világ. Pedig a recept mindannyiunkban ott van a jobb élet reményéhez, csak a borús napok, a magány miatti félelmünk elhomályosítja az elménket, a tudatunkat és a szívünket. Elfelejtünk élni, szeretni, tisztelni magunkat és embertársainkat, és becsben tartani a körülöttünk lévő természetet. Azt a természetet, ami tudja a dolgát és éltet minket. Mert észre kell vennünk, hogy nem mindig körülöttünk forog a világ. Néha érdemes megállni, levegőt venni, és csak úgy csendben maradni. Rácsodálkozni az életre, olyan őszintén és tisztán, mint egy kisgyermek, mert az olyan természetes.
– Rontó Judyt –
