A maga nemében különös apropója volt a Loki Alashkert elleni Európa Konferencia-liga kupavisszavágójának. Azon felül, hogy a győztes idegenbeli fellépés után nyilvánvalóan mindenki egy újabb sikert jövendölt meg, előzetes várakozásként kérdés volt, hogy miként fog sikerülni a DVSC századik összecsapása a nemzetközi színtéren. Ezt pedig általában amolyan édes teherként lehet felfogni, de ezekkel a kötelezőnek hitt meccsekkel csak annyi baj van, hogy a hazai pálya előnye nem mindig elegendő az üdvösséghez.
Kis híján a vasutasok is ebbe a hibába estek, de végül még éppen időben ébredtek, és végül kiharcolták a jövő heti bécsi találkozó jogát, amit a Rapid Wien ellenében kell megvívni a negyedik körbe jutásért. Egy biztos, ennél jóval több kell egy hét múlva.
Alaposan elaltattuk magukat
A kezdés előtt még többen is arra voksoltunk, köztük jó magam is, hogy kiindulva az odavágón látottakból, sima háromgólos siker fog születni, és jövő héten vár minket Bécs. Na, erre kis híján ráfaragtunk, annak ellenére mondom ezt, hogy klubunk nem követte el azt a hibát, hogy a magabiztos továbbjutásunkat kihirdette volna, mint nemrégiben a zöld-fehér fővárosi klub a közösségi médiában. Az érdeklődés egyébként igen nagy volt a mérkőzés előtt, annyian szerettek volna online felületen jegyet vásárolni, hogy elestek a szerverek, így maradt a manuális megoldás a shopban és a jegypénztárakban. Nem is lepődtem meg, amikor kiírták az eredményjelzőre a majdnem 11 000 fős nézőszámot.
A kezdőcsapatunkban (Megyeri – Kusnyír, Dreskovic, Romancsuk, Manrique – Lagator, Loncar – Szécsi, Dzsudzsák, Kiziridisz – Dorian Babunszki ) viszont több változtatás is volt az előző, Mezőkövesd elleni találkozóhoz képest: Bárány és Bódi csak a kispadon kapott helyet.
Meglepődtünk azon is, hogy a német Robert Schröder sípjele után az örmények igencsak harapósan kezdtek, és tökéletesen megvalósították azt, amiről a sajtótájékoztatón beszélt az edzőjük, Vahe Gevorgyan.
A Lokinak ez a harcmodor nem igazán ízlett, annak ellenére, hogy az elején még kezdeményezőbbek voltak a piros-fehérek, de sok veszélyt nem hordoztak magukban ezek a lehetőségek. Egyedül Manrique oldalhálója volt, amit meg lehetett említeni. Egyébként a kapu előtt nagyon körülményesek voltuk és pontatlanok. A másik oldalon pedig egy szöglet után az orosz Usztinov fejelt védhetetlenül gólt Megyerinek, ezzel az örmények gyorsan le is dolgozták hátrányukat. Hideg zuhany volt a javából, de gondolhattuk, hogy hétfőn is ez volt a forgatókönyv, aztán mégis sikerült fordítani… Csakhogy hamar kiderült, hogy ez más kávéház. Ellenfelünk nagyon jól zárta a területeket, és többször is az elszórt labdáinkból éltek, de szerencsénkre nem született vendéggól az első felvonásban. Nem szeretném minősíteni a támadásainkat, de a vendégek honosított kapusa Cancarevic finoman szólva sem volt különösebben foglalkoztatva.
A szünetben sejthető volt, hogy sok időt kellett volna várni a sörünkre, így lemondtunk róla. Leginkább csak értetlenül néztünk magunk elé, és nem fogtuk fel igazán az első félidő történéseit. Bíztunk azonban benne, hogy egy kis fejmosás megteszi majd a hatását, és majd a kemény mag előtti kapuba is bejut a bőrgolyó.
Megvan a továbbjutás! DVSC-Alashkert 1-2 (2-2) – büntetőkkel: 3-1
Sírból visszahozott meccs
A második játékrészben a remélt támadások és erőfeszítések meg is voltak, de azok pontosságával akadtak gondjaink. Szabadrúgásoknál is jól avatkoztak közbe a vendégek, és ezzel egy időben nagyon okosan, de borzasztó sportszerűtlen módon kezdték el húzni az időt – az egész második játékrész azzal telt, hogy a Nagyerdei stadion füvének minőségét vizsgálgatták közvetlen közelről. Az 57.percben könnyen kétgólos hátrányba kerülhettünk volna Agdon lövésénél, az értelmetlen labdaeladások ugyanis továbbra is benne voltak a játékunkban. Különösen az eddig jó formának örvendő Loncar nem volt topon, amit a második bekapott gólunknál is bizonyított, hiszen az ő eladott labdájából Kutaila passza után Fatai duplázta meg az előnyét a jerevániaknak a 67.percben. Ekkor már továbbjutásra álltak a fehér mezesek, és a lelátó népe is elkezdte tüntetőleg skandálni az “Ébresztő, ébresztő”-t!
Ekkortájt már bent volt három cserénk is Bódi, Domingues és Bárány személyében. A 75.percben pedig jött a mérkőzés egyik kulcspillanata Domingues főszereplésével, aki megbolondította a szélen emberét, majd visszagurított Dzsudzsáknak, aki igazított egyet, és ballal bevette Cancarevic kapuját. 1-2. Hangrobbanás és hosszabbításra állt ekkor a párharc, így igyekeztünk meglovagolni ezt a hullámot. Loncar és Bárány előtt is volt gólszerzési esély, de ezek rendre kimaradtak. Gólpasszos játékosunk egyébként nagyon élt, és ennek köszönhetően ki is harcolt a hajrában egy piros lapot Kutaliának. A grúz játékos hátulról páros lábbal, nagyon sérülésveszélyesen rúgta meg francia középpályásunk bokáját, így nem volt kérdés a kiállítás jogossága. Ez volt a másik kulcspillanata a visszavágónak. Nagy esélyt kapott ezzel a Loki!
A spori kereken 8 perc hosszabbítást mutatott, ezzel jelezte a vendégeknek, hogy nem igazán volt vevő a fetrengéseikre és az időhúzásaikra. Ettől függetlenül nagyon jól védekeztek az örmény játékosok, és végül kibekkelték a lokista rohamokat. Mi pedig csak remélhettük, hogy jobb híján a hosszabbításban majdcsak eldől a párharc. Semmiképpen sem tartottuk jó ötletnek az orosz rulettszerű büntetőrúgásokra hagyni a döntést.
A hosszabbítás előtt egy kis eszmecserét folytattam ismerőseimmel, ahol kiderült, hogy nem igazán emlékeztek olyan meccsre, amelyet a nemzetközi kupában hosszabbítás után nyertünk volna meg.
Most mi jöttünk ki belőle jól
A túlórában nagyon hamar rezeghetett volna a háló, de Dzsudzsák-Bódi koprodukció után Bárány a kapufát fejelte szét, majd az időközben beálló Mance luftot rúgott. Dodó aztán a 117. percben hőst csinálhatott volna az utolsó csereként beálló Oliveirából, de egy pontos befejezés helyett csak egy suta lövésre futotta a svájci-portugáltól. Természetesen továbbra is zajlott az Alashkert-féle vándorcirkusz is a pályán, egyre többször nyomták a földet az ellenfél játékosai (különösen a kapusuk, Cancarevic). Az orvosi személyzet természetesen komolyan vette ezeket, de például a hordágyra már érdekes módon nem volt szükség. Egy-egy ilyen után záporoztak az örmények felé a keresetlen szavak – jelzem, nem ok nélkül.
A Gevorgyan-fiúk végül kibekkelték a hosszabbítást, jöhetett a hirtelen halál, ami – mint említettem – az első volt a Nagyerdei Stadion történetében. A sorsolásnál a debreceni szurkolók kapujára lőhettek a felek, ami plusz löketet jelentett a mieinknek. Bódi, Mance és Bárány egyaránt értékesítette a maga körét, ehhez jött Megyeri zseniális teljesítménye. Kapusunk Yedigaryan és Fatai lövését kivédte, Mimito pedig lányos zavarában még a kaput sem találta el, így a Loki büntetőkkel továbbjutott, és énekelhette a közönség a csapattal együtt a Himnuszt.
Zárógondolat
Aki megvette a jegyét, az nagyon jól járt, hiszen ennyire izgalmas és a katartikus élményt hozó meccset ritkán lehet látni, amire évek múlva is jó szájízzel emlékezhetünk majd. Habár nem szépítem, mostanában egygólos vereségnek rég örültem ennyire. Ettől függetlenül mindenféle szempontból tanulsággal szolgálhat a vezetőségnek, szakmai stábnak és a szurkolóknak is ez a bő két óra.
Egy biztos, ilyen hibák nem férhetnek bele a Rapid Wien ellen a jövő héten Bécsben, hiszen akkor könnyen lefutott párharc lehet a visszavágó. De ne így legyen.
– Faragó László –
