“Tetű és strandpapucs” címmel írt publicisztikát Ballai Attila a közpénzből kitartott Nemzeti Sportba, azt ecsetelve, hogy ha a sportedzők kesztyűs kézzel bántak volna tanítványaikkal, azok kevésbé lettek volna sikeresek.
Az írást a 444.hu vette észre, a legfontosabb részleteket mi is kiemeljük:
“Csakhogy ez esetben az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta.”
A szerző szerint ugyanis az élsport velejárója, hogy az edzők testileg fenyítik tanítványaikat. Példaként említi
a bokszedzőket, akik a hozzájuk első alkalommal ellátogató gyerekeket direkt jól összeverették.
A gyerekeket papuccsal verő úszóedzőket, például Széchy Tamás “úszópápát”, aki egy általa edzett, tizenkét éves kisfiúnak azt a becenevet adta, hogy “Tetű”.
Kercsó Árpád hokiedzőt, aki nyitott pályán játszatta a legkisebb hokisokat.
Laurencz Lászlót, a női kéziválogatott kapitányát, amiért ocsmányul beszélt a csapattal a szünetben. Megjegyeznénk, ez már felnőtt válogatott, amit Ballai ezek szerint azonos szinten kezel a gyerekekkel.
A publicista saját élményeivel is fűszerezi művét:
első edzője kiállította szimulálásért, pedig sérülése súlyos volt;
“a napközis tanító néni lendületes körmösöket osztogatott favonalzóval – a szüleim nem panaszolták be, inkább örültek, amiért védekezésként kicsire vágatom a körmeimet”;
“Pista bácsi meg úgy adta a kokit, hogy a nagyobb hatás kedvéért a középső ujjára húzta a kulcskarikát.”
Majd jön a fordulat:
“De egy generációval később, a pici lányommal is megesett, hogy amikor a méltán legendás utánpótlás-úszóedző, „Kóla bácsi” instruálta, felé fordulva mindig csak azt rebegte, igen, igen, de ahogy átnézett a medence túlpartjára, rám, sírásra görbült szájjal suttogta, nem akarok úszni járni. Nem is járt, csak néhány hétig, mert abban egyeztünk meg, ne szenvedjen a gyerek.”
Végül elmagyarázza, miért jó mégis, ha az edző aláz:
“Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. Továbbmegy, fut, úszik, teker, amikor a többiek már megállnak. Mert azt hiszik, nem bírják tovább. Pedig bírnák – ha hiányzik a belső tűz, akkor külső segítséggel. Ilyenkor jön az edző, a szakember. Aki megtöri a csemete ellenállását, egóját, ha úgy tetszik, akaratát.”
A “vérbeli utánpótlásmester” egyik fő erénye a szerző szerint ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át.
