Oximoronokat, azaz egymásnak ellentmondó fogalmakat vitt vászonra Csorján Melitta. A székelyhídi születésű festőművész kiállítása nemrég nyílt meg a debreceni Hal-Közben. A Zöld Oximoron címet viselő tárlat alkotójával még tavaly beszélgettünk, ennek kivonatát tesszük most közzé a kiállítás apropóján.
Névjegy
Csorján Melitta 1978. augusztus 6-án, Székelyhídon (Románia) született. Tanulmányai: a nagyváradi Szent László Római Katolikus Gimnáziumban végzett 1996-ban. A következő évben felvételt nyert a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia művészet- pedagógia szakára. Itt monumentális és szentképfestészet szakirányon tanult. 2002-ben államvizsgázott, festőművész, vizuális nevelő végzettséget szerzett. 2008-ban nyert felvételt a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének festő szakosztályába. 2013-ban négy hónapot töltött Párizsban, művészeti ösztöndíjasként. A festészet alapjait Zsugán János festőművésztől sajátította el még a középiskolás évek alatt. Később, a képzőművészeti egyetemi felvételire készülve Bölöni Vilmos grafikus és díszlettervező műtermében tanult.
– Székelyhídon, Nagyváradhoz közel, Bihar megyében születtél. Melyek voltak azok az experimentális élményeid, amik később a művészetedben is reflektálódnak?
-Áldott gyerekkorom volt, olyan pozitív élmények, olyan erős hatások értek a szülőföldemen, amelyekre a mai napig szívesen emlékszem, és amikre folyamatosan tudok építkezni lélekben. Nagyon erős a kapocs a szülőföldemmel, még most is gyakran járok haza, Bihar megyébe. Az egyik meghatározó élmény számomra gyerekkoromból a kert. Apai nagyapám méhész volt, és egy hatalmas kertje volt Székelyhídon. Itt naphosszat kergettük a poszméheket a barátaimmal. Azzal szórakoztunk, hogy cérnát kötöttünk a méhek lábára, és csak addig engedtük őket repülni, amíg a cérna tartott. Ez akkor nagyon jó mókának tűnt, bár szegény méhek biztosan nem élvezték. A mai napig szeretem a méheket, a boldog gyerekkorra emlékeztetnek. Nem félek tőlük, nagyapám sok méhcsípést elszenvedett, mégis 95 évig élt. Szintén determináló, de már a festészet felé vezető élmény édesapámhoz fűződik. Ő autodidakta festő volt, nagyon jó kezű művész, volt mestere, és a főiskolát is elkezdte, de végül nem fejezte be. Ennek ellenére volt több egyéni kiállítása is. Nemcsak festményeket készített, hanem katolikus templomok tornyát is kifestette, időnként engem is magával vitt a munkába. Olyankor kikötötte magát is, és engem is a templom tornyán lévő kereszthez, ott lógtam mellette, néztem, ahogy dolgozik. Édesapám amúgy jelenleg is fest, sőt az ő nagyapja is festett. Tőlük örökölhettem a művészi hajlamaimat, hiszen amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem rajzolni.
– A festészet szeretete már gyerekkorodban beléd ivódott. Hogyan tudsz segíteni a fiataloknak abban, hogy ők is megszeressék a művészetet, kibontakoztathassák a tehetségüket?
-Mivel én is fiatalon kezdtem alkotni, szívügyem a tehetségek korai felismerése, a gyerekek, fiatalok művészeti nevelése. Több iskolában is tanítottam, és a legtehetségesebb diákokat igyekeztem felkarolni. Nekik külön foglalkozásokat tartottam szombatonként a debreceni Nagytemplom mögötti Romkertben, ahol az irányításommal festettünk. Nyaranta pedig rendszeresen szervezek 5-10 napos művészeti tábort a gyerekeknek a szülőföldemre, Erdélybe. Itt élményeket szerzünk, kirándulunk, utazunk, és persze alkotunk. Elsősorban az Érmellék vidékén, és Székelyhíd környékére szoktunk utazni, de időnként beljebb is megyünk. Ezek a táborok egy évre való energiával töltenek fel. A fiatalokkal nem csak a táborok, hanem a bábszínházak révén is folyamatos a kapcsolatom. Annak idején Kolozsváron egy bábszínház díszlet volt az államvizsga munkám az egyetemen. „Védett mesék” címmel festett bútorszobrokat készítettem. Később meghívtak egy darabhoz a teljes díszletet megtervezni, majd átkerültem Szombathelyre, később Miskolcra, most pedig Debrecenben a Vojtina Bábszínházban dolgozok, mese díszleteket és bábokat is tervezek, készítek.
– A magyarországi és erdélyi városokon kívül egy ideig Párizsban is éltél. Milyen hatással voltak a művészetedre a francia fővárosban szerzett élmények és tapasztalatok?
-2013 júniusától szeptemberig Párizsban éltem, egy művészeti ösztöndíj révén. Kaptam egy nyilvános műtermet a francia fővárosban, ahová bárki felmehetett, és nézhette, hogyan festek. Az ösztöndíj lezárásaként kiállítást is rendezhettem Párizsban. Ott is főként olyan témákat festettem, amiket itthon, csak párizsi hangulatban. Sokat sétáltam, hajóztam, szívtam magamba a város hangulatát, amely teljesen elvarázsolt. A műterem nagyon tágas volt, így készíthettem nagyméretű képeket is, vannak 3-4 méteres alkotásaim, és ezeket is kiállíthattam. A Párizsban készült alkotásaimat Debrecenben is szeretném bemutatni, de ennek időpontja még nem ismert.
– Milyen alkotók inspirálják a művészeted?
-Apám megrendelésre is másolt képeket, leginkább Munkácsy alkotásokat, így hamar megismertem az ő estményeit. Megszerettem én is Munkácsyt, de Frida Kahlo, Marc Chagall, Vincent Van Gogh művészete is lenyűgöz, és hatnak a munkáimra. Halottak napján minden évben meggyújtok egy gyertyát Van Gogh emlékére. Egyetemistaként szinte a Mennyországban éreztem magam, amikor összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy meg tudjak venni egy Marc Chagall albumot. Ugyanakkor Gustav Klimt festészetébe is évekig bele voltam szerelmesedve. Szintén egyetemista koromban három évig spóroltam arra, hogy megvásároljak egy Gustav Klimt albumot. Akárhova utaztam, mindenhova magammal vittem, törölközőkbe csavartam, annyira féltettem. Vannak kritikusok, akik azt mondják, hogy Marc Chagall-osak a festményeim, de én ezt nem érzem másolásnak. Bár sokat tanultam a képeiből, így lehetséges, hogy néhány stílusjegy valóban visszaköszön az én alkotásaimban, de ez semmiképp sem szándékos, nem akarok rá hasonlítani. Ő csak a stílusbeli inspirációt jelenti, a témaválasztásaim sem azonosak vele. De az a színvilág, az a puhaság, ami az ő festészetében megjelenik, nagyon inspirál, mert különleges technika kell, hogy azt elérjük. Például „puha” legyen a vásznon egy madár, vagy a domb szinte „vágható” legyen, mint a vaj. Ezt elérni festészetben, nagyon nagy boldogság. Én úgy tanultam a példaképeimtől, hogy néztem a festményeiket. És hála Istennek, több Marc Chagall kiállításra is eljuthattam, amik nagyon építőek voltak számomra.
– Festményeid sok esetben egyfajta szürreális világ lenyomatai. Milyen belső tapasztalatok, lelki élmények vezettek el ezek vászonra viteléhez?
-Az emberi lélek mélységei érdekelnek, a lelki megpróbáltatások, és azok a lelki hibák, amelyek végül betegségbe is torkolhatnak. Ezekre sajnos magam is hajlamos vagyok. Édesapám is eléggé depressziós volt, én is szenvedtem ettől a betegségtől az első gyermekem születése idején. De kifestettem magamból a bánatot, ekkor készültek a kissé „félelmetes” képeim. Volt olyan korszakom, amikor főként földig érő hajú, koravén, fekete hajú, kilakkozott körmű, kicsit gnóm, kisminkelt babák és kislányok jelentek meg a vásznon. Ez sokaknak félelmetes, de nekem annyira jól esett őket festeni, mert a saját lelki gyógyulásomban nagyon sokat segítettek. Ezek a kislányok számomra a mai kor szellemiségét is tükrözik. Manapság a szülők sokszor arra törekszenek, hogy minél hamarabb felnőjön a gyerek, hiszen sok a gond vele. Ezért inkább beszokatják bölcsődébe, óvodába. Szerintem viszont hagyni kéne, hogy minél tovább gyerek maradhasson, 5-6 éves koráig is játszhasson. A koravén kislányos festményeim csak egy korszak volt. De általában is emberi alakokat, és főként nőket festek. Számomra nagyon fontos az arc, és azon belül is a szem, hiszen az a lélek tükre. Nagyon sokat jelent, mit mutat ez a tükör felénk, és nagy kihívás ezt a vásznon is megjeleníteni. A festés általában felzaklat, úgy viselkedem olyankor, mint egy őrült, feszültség és idegesség lesz úrrá rajtam. Megesik, hogy teljes csendet akarok, azt, hogy senki ne szóljon hozzám. Szeretek magamban alkotni, magányos farkas vagyok.
– Mik a rád jellemző stílusjegyek?
-A leginkább jellemző a tölcsérforma megjelenése. A tölcsér lehozza a szakrális világot a mi anyagi világunkba. A felülről érkező isteni bölcsességet közvetíti hozzánk, amit mindenkinek meg kellene találnia az életben. Ez a Jóistentől származik, aki ezen a képzeletbeli a tölcséren keresztül csöpögteti belénk. Hiszem, hogy a születésünktől fogva minden emberben jelen van ez a bölcsesség, de nem feltétlenül jön elő. Én magam hívő ember vagyok, erős hittel rendelkezem. Római katolikusnak kereszteltek, de nem vagyok bigott és megrögzött, templomba is csak időnként járok, nem ragaszkodok mereven a katolikus tanokhoz, el tudom fogadni a lélekvándorlást is. Hiszem azt, hogy van Isten, egy fölöttünk álló nagy erő, ahonnan kapjuk a szeretetet, a pici csodák felfedezésének képességét, azt, hogy például kitapintjuk a mozgó kis életet egy levélben. Hiszen a kövek alatt is a Jóisten ujjainak munkáját láthatjuk, ő mindenütt jelen van. Az életemet is eszerint az elv szerint élem és alakítom. A képeimen igyekszem összehozni a természetfelettit a valóságossal. Ikonokat is festek, a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen annak idején az ikon-és szentképfestészet szakot is felvettem. Általánosságban elmondható a festményeimről, hogy szeretek elrugaszkodni a valóságtól, mert szerintem olykor túlságosan is csúnya tud lenni. Sokszor magam is félek a való világ jelenségeitől, megrémisztenek. De ezt csak azóta tapasztalom, amióta megszülettek a gyermekeim. Féltem őket ettől a világtól.
-Milyen anyagokra festesz?
-Elsősorban vászonra, de szeretek fára is festeni. Igyekszem minél érdekesebb fafelületeket felkutatni, ilyen lehet egy szekrényajtó egy régi házban. Pár éve Csángóföldön egy istállónak az ajtaját elvitte a víz, mi megtaláltuk, kiszedtünk belőle fadarabokat, majd lecsiszoltuk. Gyönyörű felületeket kaptam, amelyekre egy bábszínház díszletét festettem. A bábszínházban elsősorban az antik formák használatosak, és anyagként főképp a fa. Nem csak a valóság és a természetfeletti világ egyesítésére törekszem az alkotásaimban, hanem a régi formákat is szívesen vegyítem az új és színes dolgokkal. Például az aranyfüstöt a fára tenni.
Nem véletlen, hogy az ellentétek vegyítése, az ellentétes fogalompárok összekapcsolása (oximoron) a fő témája Csorján Melitta jelenlegi kiállításának is. A Zöld Oximoron című tárlat a debreceni Hal-Köz Galériában látható, ahol a kiállított képek meg is vásárolhatók, 40 ezer és 740 ezer forint közötti áron. Az alkotások július 25-ig láthatók.
Kenyeres Attila
