A Debreceni Nap korábban beszámolt az esetemről, amelyben a sürgősségi ellátás során – álláspontom szerint – súlyos hiányosságok történtek, és amely végül műtéthez vezetett. Akkor azt mondtam: számomra a történet nem ér véget a beavatkozással, mert a legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy történt-e mulasztás, és ha igen, ki felel érte – számolt be ügye “fejleményeiről” Deczky Dávid.
Azóta eltelt több hónap, és a legfrissebb fejlemény inkább megerősíti a problémát, mintsem megoldaná.
2026. március 20-án arról kaptam hivatalos tájékoztatást, hogy a nyomozás elhúzódása miatt benyújtott panaszomat továbbították a Debreceni Járási Ügyészséghez. Ez formálisan egy újabb lépés az eljárásban. A gyakorlatban azonban ugyanaz történik, mint eddig: az ügy halad egyik szervtől a másikig, miközben érdemi válasz továbbra sincs.
A nyomozást 2025. november 4-én rendelték el. A kihallgatásom megtörtént, és tudomásom szerint tanúmeghallgatások is zajlottak. Ennek ellenére nem látom, hogy az ügy milyen irányba halad, és mikor várható bármilyen döntés. A hivatalos válaszok rendre ugyanazok: az eljárás folyamatban van, a határidőt meghosszabbították.
Deczky Dávid elképesztő betegútja:
“A mai napig rejtély, hogy ki látott el szakszerűtlenül a debreceni sürgősségin”
“A mai napig rejtély, hogy ki látott el szakszerűtlenül a debreceni sürgősségin” – elképesztő betegutat járt be egy fiatalember
Ezzel párhuzamosan az egészségügyi hatósági vizsgálat is elhúzódik. A kivizsgálás határidejét többször meghosszabbították, ami miatt felügyeleti panasszal fordultam a Belügyminisztériumhoz. Az ügy így egyszerre fut több szálon – de egyik sem jut el érdemi lezárásig.
Egy ponton az emberben felmerül a kérdés: ez valóban a rendszer működése, vagy inkább annak hiánya?
Az én értelmezésemben ez már nem egyszerű késedelem. Ez egy olyan működési minta, ahol a felelősség folyamatosan halasztódik. A döntések nem születnek meg, csak átkerülnek egy másik szintre, egy újabb határidő mögé.
Erre a jelenségre létezik egy kifejezés: Zersetzung.
A fogalom a keletnémet állambiztonság gyakorlatából ismert, és olyan módszereket jelentett, amelyek nem közvetlen eszközökkel, hanem elhúzódó folyamatokkal, bizonytalansággal és folyamatos késleltetéssel érték el a céljukat. Nem egyetlen döntés tört meg valakit, hanem az, hogy a folyamat soha nem zárult le.
Nem azt mondom, hogy a jelenlegi intézmények ezt a módszert alkalmazzák. Azt viszont igen, hogy az elhúzódó eljárások, a határidők ismételt meghosszabbítása és az érdemi válaszok hiánya hasonló hatást vált ki: az ügyek kifáradnak, az érintettek pedig válasz nélkül maradnak.
Számomra az ügy már nem csak arról szól, hogy mi történt velem a sürgősségi ellátás során.
Hanem arról, hogy egy állampolgár számíthat-e arra, hogy ha él a jogaival, akkor egy ésszerű időn belül választ kap.
Mert ha nem, akkor a rendszer működik ugyan – de nem arra, amire létrehozták.
A kérdés tehát változatlan:
lesz-e olyan pont, ahol kimondható a felelősség?
Vagy minden ügy végül ugyanoda jut – egy újabb határidő mögé.
