A debreceni fideszesek törzshelyén vendégeskedett Georg Spöttle külpolitikai újságíró, biztonságpolitikai szakértő. Az tudvalevő volt, hogy a kormánypárti média által nagy becsben tartott médiaszemélyiség visszább vett a tempóból, de örömmel konstatáltuk, hogy visszavonulása csak részleges. Hiába, a rajongók.
Januárban bejelentette, hogy visszavonul. Meggondolta magát, vagy visszakövetelte a rajongótábor?
Nagyon sok éve vagyok már a médiában. Németországban is dolgoztam, rendőrségi szóvivőként, és tényleg évtizedek óta benne vagyok ebben a világban. Egy kicsit belefáradtam. Úgy éreztem az év végére, hogy rengeteg feladat van – hétvégén is be kell menni tévébe, rádióba – és hát korosodva, a nyugdíjkort elérve azt mondtam: visszalépek egy kicsit.”
De rengetegen írtak. Tényleg több ezren – TikTokon, a hivatalos Facebook-oldalamon. Ismerősök megkerestek, idegenek megszólítottak a boltban: “Jaj, ne! Olyan jókat mondasz, ne vonulj ki a politikából!” Így most csak visszavettem a tempóból. Havi egy-két tévés szereplés még oké, de nem heti négy-öt. Rengeteg új politikai esemény történik – az ember szomorú lenne, ha ezekről nem beszélhetne.
Most is dolgozik újságíróként?
Persze, naponta készítek rövid, öt-hat perces videókat, vlogokat, és írok külpolitikai cikkeket. A belpolitikát inkább csak érintőlegesen követem – csak ha olyan nagyobb volumenű dolog van, ami a külpolitikát is érinti.
Mi a fő fókusza?
A kedvencem a Közel-Kelet. Az ottani országokban érzem magam a legjobban. Igyekszem sok hírt hozni onnan, például Szíriából – az Aszad-rendszer utáni átalakulásról, a gázai övezetről. Ezek a fő témák.
Mire kíváncsi leginkább a közönsége?
Érdekes módon sokan az orosz–ukrán háborúra, ami már három éve tart. Én egyébként életemben először két évvel ezelőtt jártam Oroszországban. Korábban nem érdekelt a kelet-európai térség – nem állt közel a szívemhez. A Szovjetunió nagy volt, izgalmas, a hidegháborúban már éltem, de engem kisgyerekkorom óta inkább Irán, Irak, az izraeli–arab háborúk foglalkoztattak.
Szerencsés vagyok, mert olyan családban nőttem fel, ahol a politika napi téma volt. Híradót néztünk, újságot olvastunk. Már nagyon kiskoromban érdekeltek a nemzetközi események – például hogy miért térítenek el repülőket Bejrútban vagy máshol. A szüleim és nagyszüleim meséltek erről, és így alakult ki bennem ez az érdeklődés.
Ezért kezdett el arabul tanulni és ezért utazik rendszeresen?
Pontosan. Ha valaki megkérdezi, hova megyek szabadságra, és azt mondom, hogy Irakba, Pakisztánba vagy Szíriába, akkor sokan csak néznek, hogy “Úristen, mi van ott?” Én meg mondom: egy csomó érdekes ember, akikkel lehet riportot csinálni, és megnézni, milyen a helyzet.
Milyen tapasztalatai voltak Irakban?
Másfél évvel ezelőtt jártam ott. Láttam, hogy eltakarították a romokat, eltűntek a háborús nyomok. Rengeteg külföldi befektető jelent meg, például kínai autógyárak. Az emberek azt mondták: “Nem akarunk elmenni migránsként Németországba, Ausztriába, mert itt is jó fizetést kapunk, élhető lett Irak.”
Folyamatosan aszfaltoznak, lecserélik a közvilágítást a főutcákon. Jó a hangulat. Ha étterembe akarsz menni, két nappal előbb foglalj – tele van minden. A plázák is. Az autópark is megújult. Korábban szétlőtt Moszkvics taxik voltak, most amerikai autók futnak az utakon.
És Szíria?
Még Bassár el Aszad elnöksége alatt voltam ott, másfél évvel ezelőtt. A romokat ott is eltakarították, új épületeket húztak fel. De a gazdasági helyzet nagyon rossz. A szankciók, amiket az Egyesült Államok és az Európai Unió Aszad ellen bevezetett, nem őt és a családját sújtják – ők hozzájutnak a pénzhez –, hanem az átlagembereket.
Egy idős bácsi mesélte, hogy a havi nyugdíja nagyjából 20 dollárnak megfelelő összeg. A dolgozók 50–60 dollárt keresnek havonta – jó esetben. A fiatalok azt mondják: Ha Németországban 650–700 eurós segélyt kapok, az százszor többet ér, mint itthon dolgozni.
Tehát a fiatalok jövőképe a tét?
Igen. Élhető országokat kell teremtenünk. Olyanokat, ahol azt mondják az emberek: “Nem akarok elmenni, mert el tudom tartani a családomat.” Sajnos nem mindenhol működik ez. Afrikai országokban is beszéltem olyan emberekkel, akik napi 1 dollárból élnek – ebből kell eltartani a családjukat is.
Mit gondol a nyugat szerepéről ezekben az országokban?
Nagyon fontos. Ma írtam egy cikket az Origónak arról, hogy Donald Trump bejelentette: feloldják a Szíria elleni szankciókat. Így újra mehetnek befektetők az országba. Lehet duális képzés, nyugati cégek nyithatnak telephelyeket. Ez nagyon fontos, hogy adjunk jövőt az ott élő fiataloknak.
Sokan mondják, hogy maradnának, ha lenne lehetőségük. Ez tényleg így van?
Igen. Akár Afrikában, akár Szíriában beszéltem fiatalokkal, sokan mondták: szeretnének maradni, de ha nincs lehetőségük egy normális életre, akkor elmennek. Most úgy tűnik, Szíriának lehet új jövőképe. Nagy potenciált látok benne – remek ország, kiváló emberekkel, intelligens fiatalokkal.
Hogyan állnak a szír–izraeli kapcsolatok?
Két napja kiderült, hogy titkos tárgyalások zajlanak az új szír kormány és Izrael között. Nyilván nem lehet mindent elfelejteni, de javítani lehet a kapcsolaton. Ha Szíriában béke van, az stabilizálja a térséget.
Amíg polgárháború, terrorszervezetek és fegyveres milíciák vannak, az destabilizálja a régiót. Ez elriasztja a befektetőket, a turistákat is. De most látok reményt: Szíria lehet egy új Irak – új kormánnyal, új gazdasági mechanizmussal.
Mi a helyzet Afrikában, különösen a Száhel-övezetben?
Komoly a helyzet. A klímaváltozás miatt a Szahara dél felé terjeszkedik, a termőföldeket elviszi az emberektől. A mezőgazdaság haldoklik – van, hogy évekig nem esik az eső. Beszéltem például fiatalokkal a Száhelben, akik azt mondják: “Ha jönnének ide nagy cégek, francia autógyárak, nem baj, ha nem vagyunk mérnökök – de ha autóüléseket vagy fröccsöntött műanyag alkatrészeket gyárthatnánk, az már jó lenne.” Iparra van szükség.
Mi a helyzet a halászattal?
Szintén komoly probléma. Kína lehalássza a nyugat-afrikai vizeket – Marokkótól egészen Guineáig. Több kilométer hosszú húzóhálókat – Sleppnetz – használnak. A szenegáli halászok mutatták, hogy alig fognak pár halat naponta. Az épp elég a családnak, de eladásra már nem marad. És a kormányok ezzel nem törődnek. Sőt, lehet, hogy titokban eladták a kínaiaknak a halászati jogokat.
Ez is hozzájárul a migrációhoz?
Nagyon is. Sok család legalább egy gyereket próbál elküldeni Franciaországba, Olaszországba vagy Németországba. Ő már eltart egy egész családot. Láttam, ahogy pénzváltók előtt sorban állnak az emberek – főleg asszonyok –, hogy felvegyék a Nyugat-Európából hazaküldött pénzt.
A franciák ebben nagyon ügyesek voltak: szupermarketeket nyitottak a frankofón-afrikai országokban, így a pénz visszafolyik a francia cégekhez. Kína is jelen van – vasutakat, hidakat épít, infrastruktúrába fektet. De ez még mindig kevés munkahelyet jelent.
Mi a fiatalok legnagyobb gondja Afrikában?
A munkahelyhiány. Afrika lakossága óriási és nagyon fiatal. Nigéria például 300 milliós ország (valójában 230-240 milliós – a szerk.). Jó, hogy vannak beruházások, de ez még mindig kevés. A fiatalok inkább nyugati cégekre – Franciaországra, Németországra, Nagy-Britanniára – építenének, nem Kínára. Kína főleg bányászati jogokat vesz – ritkaföldfémek, amik a mobiltelefonokhoz, számítógépekhez kellenek –, de ez nem teremt jólétet az embereknek.
Vannak pozitív példák is?
Igen, például Angola. Független lett Portugáliától, de gazdaságilag továbbra is szoros a kapcsolat. Az emberek azt mondják: “Elégedettek vagyunk, nem akarunk elmenni.” Ugyanez igaz Kenyára és Tanzániára is. A turizmus virágzik. Voltam a Kilimandzsárón, fotószafarira mentem – rengeteg a turista. Az északi része Kenyának már problémásabb a szomáliai határ miatt, de nincs polgárháború.
Mi a helyzet a jövő nagy projektjeivel, például az Alexandria–Fokváros vasútvonallal?
Tervben van, de szerintem az még nagyon messze van. Át kellene menni például Szudánon, ahol sajnos most is polgárháború dúl. Afrikának ez a rákfenéje. Az ember azt hinné, az afrikaiak egységesek, mint mi, európaiak – de nem. Etnikai és nyelvi különbségek is feszültséget okoznak. Például Ugandában megtapasztaltam, hogy akik a bantu nyelvet beszélik, ellenségként tekintenek azokra, akik más nyelvet beszélnek.
Ami pedig a vízhiányt illeti, Észak-Kenyában már a kutakért is harcolnak. A maszájok is elkezdtek AK–47-esekkel felfegyverkezni, hogy uralják a kutakat. A sivatag jön le, a víz eltűnik. Ez később nekünk is problémát jelent majd, mert sok fiatal úgy gondolja: “Elmegyek Európába, ott valami csak lesz. De itt, az én országomban már nem lehet élni.”
