Egy ideje már érlelődött bennem ez a cikk, de hiányzott úgymond az a szikra, vagy az a bizonyos pont az i-re, ami után már nincs visszaút, és betűvetésbe kezdek. Ez a pillanat most jött el, amikor a klub közölte: a néhány hete leigazolt Ante Erceg anélkül távozik a DVSC-től, hogy egyetlen tétmeccsen sem húzta magára a csapat dresszét.
A kenyértörés lehetséges okai ugyan nem teljesen egybehangzóak, de az igazság leginkább a csatár orvosi alkalmasságánál (vagy inkább alkalmatlanságánál – a szerk.) keresendő, hiszen egy súlyos keresztszalag-sérülés után igencsak lutri valakit csak úgy leigazolni komolyabb orvosi vizsgálat nélkül. Így utólag az előző sportigazgatónk búcsúajándékának is lehet tekinteni ezt a cseppet sem profi húzást. Ilyen ez a pénz nélküli keresgélés a zavarosban, habár Szima Gábornak korábban jobban ment. Szemezgessünk hát a DVSC balul sikerült múltbéli transzferei közül. Az összeállítás a teljesség igénye nélkül és szubjektíven történt.
Sportorvos kerestetik…
Az előbb említett példa gyakorlatilag nagyjából hajazott a nigériai Derrick Chuka Ogbu esetére, azzal a kivétellel, hogy az öt évvel ezelőtti nagy csatárínség közepette érkező támadó legalább öt mérkőzésen kapott némi epizódszerepet, szemben Erceggel. Azonban hiába volt biztató az előélete (CFR Kolozsvár, OH Leuven), mégsem tudott itt egy értékelhető szezont produkálni. Ezt minden bizonnyal a Japánban összeszedett térdsérülése számlájára lehetett írni, így törvényszerű volt a bukás. Hasonló fura eset volt a szlovákiai-magyar hálóőr Novota János, aki válogatott kapusként érkezett Debrecenbe, majd végül fel is kellett hagynia a futballal, amit egészségügyi problémával magyaráztak, holott ezt megelőzően egy ankéton azt találták mondani, hogy izomcsavarodása van a cerberusnak. Ez annyira különös rendellenesség volt a sport világában, hogy nem is létezett addig, így végül utólag részleges combizom-szakadásra korrigálták a kommünikét az illetékesek. Hasonló egészségügyi problémák vezettek a szélvészgyors kameruni, Justin Mengolo szerződésbontásához, a hírek szerint ugyanis a kameruni válogatott játékos térde alkalmatlan volt hosszabb távon az élsportra, így viccesen mondva úgy váltogatta a csapatait, mint más az alsónadrágját. Pedig kivételes karriert futhatott volna be, ha minden klappolt volna a lábával. A még mindig csak 29 éves támadó jelenleg a jordániai bajnokságban kergeti a bőrt.
Lepkekirály, celeb gólvágó, az éjszaka császára
A következő focistáknál előzetes egészségügyi problémák ugyan nem voltak, ellenben a pályán nem úgy muzsikáltak, mint amire a pedigréjük, vagy az előzetesen máshol látott teljesítményük predesztinálta volna őket. Első alanyunk a litván Mindaugas Malinauskas, aki a Diósgyőrből tette át székhelyét a Hajdúságba, és sokan csúcsigazolásnak gondolták az alapján, amit az akkoriban alsóházi borsodiaknál nyújtott. Végül Debrecenben csak a lepkekirály státuszt tudta kiérdemelni, ami nem igazán volt hízelgő a hajdanán Vilniusból elinduló kapusra nézve. Pedig eleinte jól is védett az NB I-ben, de aztán jött egy szerencsétlen momentum, amikor is a zalaegerszegi csatárral, Prince Rajcomarral találkozott a büntetőterületen belül, és – még DVTK alkalmazottként – koponyatörést szenvedett. Talán ekkor romolhatott el valami nála fejben. Ennek ellentmond, hogy amikor a bundavád miatt eltiltott Poleksic helyére igazolt a Lokiba, kezdetben még itt is jól védett, majd képes volt egyik pillanatról a másikra nagyon csúnya potyagólokat benyelni. Ilyen volt az észt Levadia Tallinn elleni hazai Bajnokok Ligája-selejtezőn kapott két könnyed gombóc, de az ukrán Metaliszt Harkiv elleni cimbalomszöges Olejnyik gól is egyértelműen az ő lelkén száradt. Így aztán a mentális gyengesége folytán nem tudott olyan szinten teljesíteni, mint az őt váltó Nenad Novakovic.
Ha már a csalódást keltő igazolásokat taglaljuk, akkor nem maradhat ki képzeletbeli listánkról az Újpestről kiebrudalt, majd általunk leigazolt Kabát Péter, aki magyar szinten kimondottan jó gólvadásznak számított, és rendszerint szomorított minket az Oláh Gábor utcán az UTE játékosaként. Ezért azt gondolhattuk, hogy képes lesz átmenteni a kapuk előtti hatékonyságát a cívisvárosba is. Tévedtünk. Itteni regnálása alatt nem volt képes alkalmazkodni a csapathoz és a nyüzsgő fővárosi élet helyett a komótosabb alföldi életritmus sem biztos, hogy elnyerte a tetszését. Ennek tetejébe sokan igen erőteljes nemtetszéssel fogadták a klubváltását az azóta a médiában is befutó, celeb státuszban is tetszelgő csatárnak. Ezen a sztereotípián csak akkor tudott volna változtatni, ha azt csinálta volna a pályán, amihez a legjobban ért: a góllövéshez. A várva várt gólözön viszont elmaradt, hiszen huszonöt meccsen csak hét gólra volt képes, ami egy ilyen képességű játékostól csalódásnak számít. Miképp az is, amikor Harkivban egy őrbódét használt bokszzsáknak, és az ügyből elég komoly sajtóvisszhang lett, nem épp jó hírünket keltve ezzel. Némileg azzal tudott szépségtapaszt tenni debreceni pályafutására, hogy az Európa-liga csoportkörében 12 éve, 2010 decemberében duplázott a Sampdoria ellen, amivel nyerni tudott a DVSC.
Folytassuk a sort Völgyi Dániellel, akinek nem kevesebb feladata lett volna, mint pótolnia az Izraelbe igazoló válogatott hátvédet, az időközben a DVSC-től az NB III-as DEAC-hoz száműzött Korhut Mihályt, de ez csak verbálisan sikerült neki az interjúk alkalmával. Az sem segített debreceni karrierjén, hogy a rossz nyelvek szerint nem vetette meg az éjszaki életvitelt sem, így aztán nem igazán kielégítő fizikális állapotával együtt nem róla lehetett volna a profizmus mintaszobrát megformázni a Nagyerdőn.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy huzamosabb ideig volt sérült, gyakorlatilag kijelenthető, hogy kidobott pénz volt az ablakon az alkalmazása, így győri fénykorát egyáltalán nem tudta a gyepen sem felidézni. Druszája, Tőzsér Dániel sem panaszkodhat, hiszen külföldi hazatérése után valós képességeiből, mint például a remek lövőtechnikája, csak elvétve villantott meg valamit. Jószerivel többet alibizett a pályán, mint amennyi gólt szerzett összesen a négy szezon alatt, ez pedig egy csapatkapitányhoz igencsak méltatlan cselekedet. Ezen felül úgy hírlett, hogy vastagon benne volt Herczeg András végső menesztésében, ezáltal hozzásegítve a Lokomotívot az élvonalból való kieséshez, amit előzetesen Vitelki Zoltán és stábja kikövezett a vasutascsapatnak a felsőbb utasításra megálmodott gegenpressinggel. Sportvezetőként a kezdeti erősítéseket leszámítva jöttek a csapathoz a haverok (Huszti, Kolbe, Filipovics) és az általa ajánlott labdarúgók (Nikolic, Ugrai, Charleston) és a neki nem szimpatikus egyéneknek (Kondás, Makray, Bogdanovic) az eltávolítása, amivel finoman szólva sem lett közönségkedvenc szurkolói körökben a korábbi Ferencváros játékos.
A távfenyegető és a láthatatlan légiós
Ebben az utolsó blokkban két utólag viccesnek tűnő alanyt taglalunk még, akik bár a Loki kötelékéhez tartoztak, nem volt bennük sok köszönet. Előzetesen a fent már említett játékosügynök által ránk sózott szerbiai magyar Marko Nikolicról szólok egy pár szót, akiről előzetesen sem volt jó véleménnyel a nagyérdemű, hiszen egy kiesőjelölt csapatból érkezett, ahol több nagy pofon alkalmával a budafokiak védelmének egyik oszlopa volt, de nem éppen a legjobb fajtából. Így aztán eléggé szkeptikusak voltunk vele kapcsolatban, amikor leszerződtették. Erre reflektálva rajta lett volna a sor, hogy bizonyítson pályán és megváltoztassa a vele kapcsolatban táplált ellenérzéseket. Ez az áttörés nem történt meg, amelynek a csapat itta meg a levét, több róla kapott gól és pontvesztés formájában is. Viszont nem volt annyi önkritikája az Ukrajnában is megforduló hátvédnek, hogy elviselje a szurkolói bírálatokat, és több embernek is alkalomadtán tört magyarsággal, vagy fordító által összehozott fenyegető tartalmú üzeneteket küldözgetett a közösségi médiában. Utolsó említésre érdemes momentuma piros-fehérben az volt, mikor a 120 éves alaposan elrontott DVSC-születésnapon közelről egy elé pattanó labdát csúnyán fölé belsőzött, elszalasztva ezzel a szép búcsú lehetőségét is a fővárosi lila-fehérek ellen.
Utolsó szereplőnk pedig remélem, intő jel lesz az új igazolásokért felelős emberünknek, Hayk Hovakimyannak is, hogy az olyan noname, lekövethetetlen előéletű figurák leigazolásától tartózkodni kell, mint amilyen a kameruni Florentin Bouoli Effa is volt. Emberünket akkoriban ugyanis a hivatalos bejelentést követően az átigazolásokra szakosodott transfermarkt.de felületén egyszerűen nem lehetett fellelni. Napjainkban viszont már jelen van a világhálón, de eddigi pályafutására nem igazán lehet büszke, hiszen a negyedik vonalban található Reims második csapatán kívül a Loki és egy görög harmadosztályú csapat, a Pierikos Katerini alkalmazásában állt. Vélhetően mostanra sem változott a hozzáállása, ami csapataiban mutatott, miszerint vagy lesérült, vagy túl lazán vette az edzéseket, vagy azokon meg sem jelent. Vélhetően az ideigazolásában nagy szerepet játszott korábbi játékosunk, Mbegono Yannick mentorálása, illetve egy két szó a megfelelő helyen.
Ha már Yannick (a drukkerek egy részének csak “Janika”), nézzék, milyen jól megtanult magyarul:
Ezekkel a példákkal nem a kritika volt elsősorban a célom, mert tévedni és hibázni emberi dolog. Azonban ezekből a félre sikerült igazolásokból remélhetőleg az új vezetőség is tud tanulni, és csak ténylegesen erősítést jelentő, és játékra kész és alkalmas focistákat tudnak majd a csapathoz hozni, akikkel elérhető a szezon végén a vezetőség által megfogalmazott cél.
Egy biztos: kell még pár jó igazolás!
– Faragó László –
