Lassan több mint öt hónapja, hogy kiköltöztem Norvégiába. Ez azzal is járt, hogy szeretett csapatom, a DVSC mérkőzéseiről kénytelen voltam lemondani. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon hiányzott már a focimeccsre járás élménye. Ezt csillapítandó a napokban sikerült eljutnom egy norvég másodosztályú mérkőzésre, így végre lett némi összehasonlítási alapom, milyen egy norvég futballmeccs egy magyarhoz képest. Ebből az apropóból szeretném megosztani a mérkőzéssel kapcsolatos élményeimet.
Csúcson vannak
Napjainkban a norvég klubfutball és a válogatott is vitathatatlanul aranykorát éli. Az Erling Braut Haaland és Martin Ødegaard fémjelezte válogatott idén 1998 után ismét kijutott a világbajnokságra. Ståle Solbakken fiai hibátlan mérleggel jutottak ki a tornára, többek között Olaszország oda-vissza legyőzésével. A Manchester City csatára pedig egészen elképesztő módon tizenhatszor mattolta az ellenfelek kapusait. Emellett a Bodø/Glimt nevét sem kell szerintem senkinek bemutatni: az idei Bajnokok Ligája kiírásában egészen a nyolcaddöntőig jutottak, ahol az Internazionalét búcsúztatták kettős győzelemmel. Végül a portugál Sporting állította meg őket, annak ellenére, hogy háromgólos előnnyel utaztak Lisszabonba.
A műfű praktikusabb
A tisztánlátás kedvéért: itt tavaszi–őszi rendszerben zajlik a bajnokság. Ez azt jelenti, hogy március közepén indul az első osztály, a másodosztály pedig április környékén kezd. Gyakorlatilag egy naptári év alatt lezajlik egy teljes szezon, hiszen errefelé a telek rendkívül kemények.
Ennek egyik következménye, hogy nagyon sok a műfüves pálya. Skandináviában az időjárás rendkívül változékony, és gyakran jelentős csapadék is esik. A műfű ilyenkor könnyebben elvezeti a vizet, és kevesebb karbantartást igényel. Ez a megoldás Észak-Norvégiában a legelterjedtebb, de megtalálható Svédországban, Finnországban, Izlandon és az USA-ban is. Ettől függetlenül néhány stadionban – például az Ullevaalban vagy a Bislettben – természetes gyep is van, amelyet gyakran gyepfűtéssel védenek az időjárástól.
Miért éppen a Lyn?
Ha az oslói csapatokat nézzük, jelenleg kettő szerepel az első osztályban: a Vålerenga és a KFUM Oslo. A másodosztályban, az OBOS-ligaenben pedig a Lyn Oslo maradt az egyetlen fővárosi klub.
Hogy miért pont őket választottam? A válasz egészen egyszerű: egy számítógépes játékhoz kötődik. Évekkel ezelőtt, amikor menedzser módban játszottam, véletlenül választottam ki a norvég bajnokságot, és a Lyn lett a csapatom. Megtetszett a piros-fehér mezük is. Később, amikor először jártam Oslóban, elhatároztam, hogy egyszer élőben is megnézem őket. Erre mondják, hogy az élet a legnagyobb rendező.
Külvárosi derbi
Egy barátommal a Stabæk elleni mérkőzésre látogattunk ki, ami helyi derbinek számít, hiszen a csapatok alig tíz kilométerre vannak egymástól. Ez körülbelül egy Debrecen-Józsa távnak felel meg. Bár ez nem olyan rangos párharc, mint az Østlandsderby (Vålerenga–Lillestrøm), a jegyek így is viszonylag gyorsan elfogytak. Az eredeti terv az volt, hogy az oldallelátóra ülünk, de ez nem jött össze, így a hazai keménymag szektorába vettünk jegyet. A belépő 220 korona volt (kb. 7400 forint). A mérkőzést a harmadosztályú Skeid otthonában, a mindössze 1600 fős Nordre Åsen stadionban rendezték, mivel a Bislett Stadion gyepe nem volt még megfelelő állapotban a különösen hideg tavasz miatt.
Családias hangulat
A pálya rendkívül családias hangulatot árasztott, nagyjából egy Budafok-pályához hasonló élményt adva, csak sokkal szebb környezetben, hegyekkel a háttérben. A beléptetés rendkívül egyszerű volt: nem volt kapu, csak QR-kódot olvastak le, amit e-mailben kaptunk. A biztonsági ellenőrzés sem volt túl szigorú, szemben például egy NB I-es meccsel, ahol időnként talán túlzottam extrém ellenőrzések is előfordulnak. Számomra érdekes volt, hogy az üdítők palackját kupak nélkül adták ki – ennek oka pályára dobálás és a balesetveszély elkerülése volt. Az italok ára kb. 40 korona (1300 forint), míg harapnivaló gyanánt a hamburger 159 korona (5300 forint), és kizárólag kártyával lehetett fizetni. A mosdók is meglepően rendezettek voltak: több mobil WC és külön kézmosó állomások szappannal, papírtörlővel. Ez itt teljesen alapnak számított.
Zászlón a “mérges kisfiú”
A találkozó előtt a vendégek a 6. helyen álltak, míg a hazaiak a 12. pozícióban szerepeltek a 16 csapatos bajnokságban. Ennek ellenére a Lyn kezdte jobban a meccset, és az első nagy helyzet is előttük adódott öt perc elteltével. A kimaradt lehetőséget viszont gyorsan megbosszulta az ellenfél: a Stabæk a tizedik percben büntetőből szerzett vezetést majd háromgólos előnyt szerzett az első félidő végére, amivel gyakorlatilag el is döntötte a mérkőzést. A népes vendég tábor önfeledten ünnepelt már a félidőben. A hazai szurkolók ennek ellenére végig fantasztikus hangulatot teremtettek: énekeltek, zászlókat lengettek, sálaztak. Egyik zászlójukon például a Vigelands park ikonikus szobrát, a Sinnatangent azaz a “mérges kisfiút” lehetett felfedezni. Külön érdekesség volt, hogy két zászló a védőhálón keresztül a pálya közvetlen közelébe került, amit a szurkolók folyamatosan lobogtattak. Több szurkolói rigmust pedig már megtanultam az első félidőben, ami az egyik a „Heia Lyn!”azaz Hajrá Lyn! A másik pedig a „Vi er Lyn fra Oslo! – „Mi vagyunk a Lyn, Osloból!”
„Ekte Fotball -Ekte Fans”
A szünetben meglátogattam a rögtönzött szurkolói shopot, ahol sálat, kitűzőt és limitált mezeket is lehetett venni. Végül egy sál mellett döntöttem, amely 200 koronába került (kb. 6600 forint).
A minőség kiváló volt, a sál kétoldalas, egyik oldalán az „Ekte Fotball – Ekte Fans” felirattal („Igazi futball – igazi szurkolók”). Ez a Lyn egyik mottója, amely a közösségi alapú működésüket is hűen tükrözi. A klub 2010-ben csődbe ment, majd a szurkolók építették újjá, és a hetedosztályból kellett újrakezdenie. Ez a fajta közösségi kötődés ma is erősen érződik az 1896-ban alapított klubnál.
A meccs végére azonban hazai nyomás ellenére a vendégek a negyedik góljukat is megszerezték fejjel, így alakult ki a lesújtónak tűnő 0-4-es végeredmény. A hazai szurkolók ennek ellenére a lefújás után is hosszú percekig a csapat mellett maradtak és énekeltek, ami jól mutatja, hogy a szurkolást itt valóban közösségi élményként élik meg az emberek.
– Faragó László –
