A lakhatási válság nemcsak országos, hanem helyi probléma is: Debrecenben évről évre emelkednek az albérletárak, miközben az önkormányzati bérlakások száma alacsony, és a fiatalok, pályakezdők, családok egyre nehezebben találnak megfizethető otthont.
Forgács Attila, a Szikra Mozgalom debreceni titkára nemrég a Közélet Iskolája szervezésében Bécsben járt, ahol testközelből tanulmányozta az osztrák főváros világhírű, több mint százéves önkormányzati lakásmodelljét. Tapasztalatairól és arról beszélgettünk vele, hogy mi működik ott, és mit lehetne ebből átültetni Debrecenbe.
– Mit tapasztaltál a bécsi önkormányzatnál? Hogyan szervezik ott a lakhatást?
– A bécsi lakhatás tulajdonképpen egy több mint százéves történet. 1918 után, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően Ausztriában is forradalmi helyzet alakult ki. Három nagy politikai tömb volt: a parasztságot képviselő erők, a polgári jobboldal és a szociáldemokraták, akik elsősorban a munkásosztályt képviselték. Amikor sikerült megszerezniük a nyílt választójogot, a munkások többsége a szociáldemokratákra szavazott, és innen indult el az egész bécsi lakáspolitikai modell.
Abban az időben óriási volt a lakásnyomor Bécsben. Több mint kétmillió ember élt rosszul szigetelt, egészségtelen lakásokban, sok helyen még WC sem volt. Ekkor fogalmazódott meg az a gondolat, hogy a lakhatási kérdést rendszerszinten kell megoldani.
Két elképzelés volt: a polgári jobboldal népszövetségi kölcsönökben és megszorításokban gondolkodott, míg Bécs városvezetése a progresszív adópolitikát választotta: vagyonadóval, luxusadóval, báliadóval, valamint a nagybérház-tulajdonosok megadóztatásával teremtették meg az anyagi alapot. Ebből tíz év alatt körülbelül 60 ezer lakás épült, amely mintegy 200 ezer embernek biztosított megfizethető otthont.
– Ezek a lakások ma is minden városrészben megtalálhatók?
– Igen, ez az egyik legfontosabb eleme a rendszernek. A legnagyobb ilyen bérlakás-együttes, a Karl-Marx-Hof például Döblingben van, ami Bécs egyik elitnegyede. Ez tudatos döntés volt: nem akarták a szegényeket a város szélére kiszorítani, hanem különböző társadalmi csoportokat akartak egymás mellé helyezni. Ennek köszönhetően az emberek jobban megértik egymást.
Ma is megvan ez a mentalitás. A tanulmányút során jártunk egy olyan városrészben is, amely egykor rendezőpályaudvar volt, mint Budapesten a Rákosrendező. Tíz év alatt tudatos városfejlesztéssel egy teljesen új lakónegyedet hoztak létre. Eredetileg irodákat is terveztek, de végül a lakhatás lett a fő irány, mert erre volt nagyobb igény.
– Akkor röviden: Bécsben a város építi a várost?
– Igen. Bécs egy szövetségi tartomány is, saját parlamenttel és városvezetéssel. A város nemcsak szabályoz, hanem aktív szereplő. Vannak szövetkezeti programok is, ahol a város kedvezményes támogatást ad, piaci szereplők pedig olcsó hitelekkel segítik az építkezést. Sok ilyen projekt passzívházakkal dolgozik, hogy alacsony legyen a rezsi és a fenntartási költség.
Ezekben a szövetkezeti házakban a lakók gyakran közösségi rendezvényeken kalapozzák össze a törlesztéshez szükséges pénzt. Volt olyan példa is, hogy egy gazdag család 0 százalékos hitelt adott egy szövetkezetnek. Ennek már kultúrája van, és a város ezt kifejezetten támogatja.
– Milyen hasonlóságokat látsz Bécs és Debrecen között? Mit lehetne itt is megvalósítani?
– Talán a legfontosabb, hogy ott a baloldali pártok nem ideológiákban gondolkodnak, hanem szolgáltatásokban. Grácban például a kommunisták vannak hatalmon, és a pártirodákat gyakran óvodának, hajléktalanszállónak adják, bevásárolnak nyugdíjasoknak, termelői piacokat szerveznek.
Bécsben a szociális támogatások szélesebbek és könnyebben elérhetők. Debrecenben ma pályázni kell a bérlakásokra, óriási kaucióval, és még a felújítást is a bérlőnek kell vállalnia. Bécsben elég, ha valaki két éve ott él, elér egy bizonyos bérszintet, és máris jogosult lehet, majd várólistára kerül. Külön szempontok alapján kerülnek előrébb, például mozgáskorlátozottság vagy gondozási kötelezettség esetén.
– Miben különböznek a bécsi lakóudvarok a mai debreceni projektektől?
– Ezek nem csak lakóépületek. Bölcsőde, orvosi rendelő, gyógyszertár, iskola, könyvtár, közösségi tér is van bennük. Ez a 15 perces város logikája: minden elérhető legyen gyalog vagy biciklivel.
Bécsben előbb épül meg az infrastruktúra – tömegközlekedés, csatorna, elektromos hálózat –, és csak utána a lakások. Nálunk sokszor fordítva történik.
– Miért halad nálunk ilyen lassan a közlekedés fejlesztése?
– Nem vagyok szakértő, de szerintem az a kérdés, hogy kinek akarunk kedvezni. Debrecenben elsősorban az autós közlekedés élvez előnyt. Egy aszfaltozást könnyebb és gyorsabb átadni, mint egy villamosmegállót.
Bécsben például a zöldek és a városvezetés között is vita volt arról, mennyi teret vegyenek el az autóktól. Mindig társadalmi egyeztetés előzi meg a döntéseket, és a szakszervezetek véleményét is kikérik.
– Miben lehet még példa Bécs?
– A részvételiségben, a kompromisszumokban, a közösségek bevonásában. Ott nem felülről jönnek az utasítások. A város a mindennapi élethez szükséges szolgáltatásokat teszi elérhetővé.
Például parkokban rózsát lehet ültetni, üzenettel. Ez erősíti a kötődést. Van reformpedagógia, népfőiskola, ingyenes vagy olcsó képzések. A két világháború között még Freud is tanított ilyen intézményekben.
– A pártirodák is közösségi funkciókat látnak el?
– Igen. Bécsben akár egymás mellett is működhetnek különböző pártokhoz kötődő klubok, nyugdíjas egyesületek. Nálunk ez hiányzik. A Fidesznél a párt, a város és az állam összefolyik. A DK-nál viszont például melegedőt nyitottak, ami szerintem nagyon fontos.
Mi is szervezünk gyűjtéseket: volt menstruációs szegénység elleni akció, de más pártok is csinálnak karitatív tevékenységet. Ennek kellene kultúrává válnia.
– Mi a bécsi lakáspolitika egyik legérdekesebb eleme?
– Az, hogy a piac logikáját fordítják a piac ellen. Mivel a város hatalmas szereplő a bérlakáspiacon, alacsonyan tartja az árakat, és ezzel a piaci szereplőket is erre kényszeríti.
Ha Debrecen 28 év alatt évente csak 100 bérlakást épített volna, ma már megduplázódott volna az állomány. Ehelyett eladták az ingatlanokat, kollégiumokat szüntettek meg, és luxusapartmanok épültek a helyükön.
– Miért nem épülnek új kollégiumok?
– Mert nincs politikai szándék. Pedig ha több kollégiumi férőhely lenne, az albérletárakat is lejjebb nyomná. Ma egy fiatalnak a lakhatás, rezsi, tandíj, étkezés óriási terhet jelent. Ha lenne megfizethető lehetőség, sok tehetséges fiatal itt maradna.
– Mi a legfontosabb tanulság?
– Az, hogy a lakhatás közszolgáltatás. Tudatos, hosszú távú lakáspolitikára van szükség. Bécs erre száz éve rájött. Nekünk is a mentalitáson kellene változtatni: nem hagyni leromlani az ingatlanállományt, hanem gondozni, mint egy kertet. Ha ezt megtesszük, a város is virágozni fog.
– N. Nagy Sándor –
